Itt a tavasz, odakint csiripelnek a madarak, csak én érzem úgy magam mint egy hatalmas, terjedelmes kupac... na, mindegy.
Végre minden rendben van a privát életemben. Nem rágódom tovább a (volt?) legjobb barátnőmön. Úgy érzem az utóbbi időben megtanultam, hogyan engedjem el azokat a dolgokat, amelyek ártanak nekem.
Ez a harmadik hét, amikor minden rendben van Piktorral kapcsolatban is. Nem veszekszünk hülyeségeken, bármit meg tudunk beszélni... tényleg rendesen kommunikálunk, ahogy azt barátok között szokás.
Ma szokás szerint ellógtam az utolsó órámat, és javasoltam neki, hogy menjünk, gyártsunk egy kis D-vitamint. (A D-vitamin termelése kettőnk viszonylatában rendszerint másfél órás kis beszélgetős, napon sütkérezős sétákat jelent.)
De persze mindig találok valamit, amin fennakadhatok, csak hogy sose legyen teljesen teljes a boldogságom...
Most éppen a látásos, időközben kijavításra került ZH miatt szontyolodtam el. Nem az zavar, hogy hármas lett, megesik. Nem is az, hogy vagy egy tucat ötös lett... Hanem az, hogy úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy sokkal többet tudok annál, mint amit ez a pontszám jelez. Arról nem is beszélve, hogy 4 ponttal kevesebbre írtam meg, mint az előzőt. Tudom, nem kell a falnak menni. De, igen is a falnak megyek! Úgy érzem, hogy korrekt módon felkészültem, tudtam, és ráadásul még én segítettem a körülöttem ülőknek, miután végeztem (nem, nem lett volna célravezetőbb még egyszer átnézni). Tudom, hogy az utólagos károgás nem segít, csak a következővel, vagy a vizsgával javíthatok. Ez van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése