Gyűlölve szeretni

Miért nem tudom elfelejteni?

Ahogy meglátom a mosolyát, gyorsabban ver a szívem.

Ha megérzem az illatát, elfelejtem mit tett velem, csak élvezem a pillanatot.

Amikor átölel, azt kívánom, sose engedjen el.

Táncolunk, iszogatunk. Az alkoholban elvesznek, feloldónak a gátlásaink. És megint azon kapjuk magunkat, hogy nem bírjuk elengedni egymást. Úgy néz rám, úgy ér hozzám, ahogy akkor este. 

Szeretném elhinni, hogy az enyém lehet még, hogy nem csak játszik.
Érzem, hogy elbuktam, hogy nem tudok neki ellenállni.
Már nem is akarok. Csak szorosan átölelem, és ringatózom a karjaiban.
Ujjai megtalálják az utat derekam meztelen bőréhez, majd folytatják útjukat a fenekem felé, ahol hosszabb időre megállapodnak.

- Túl jó feneked van - súgja a fülembe.

Nem bír elengedni, magába húz, és nem ereszt. 

Tehetetlen vergődöm karjai közt, mint egy rabmadár. Egy rabmadár, aki a szíve tart fogva.

A hajamat cirógatja, aztán apró puszikat lehel az arcomra.

Mennem kell, nem bírom tovább.

De nem enged, jön velem, és fogja a kezem. Kérlel, hogy menjek vissza táncolni.

Végigsimít az arcomon, ajka megint szinte az enyémen.

Az orrának nyomom az enyémet, kérem, hogy üljünk le.

Egymást öleljük, a többiek némán, jelentőségteljesen figyelnek.

Senki nem érti, mi magunk sem, mik vagyunk mi egymásnak.

Nem szerelmesek. De nem is barátok, hiába bizonygatjuk szakadatlan.

Kettőnk közül  mégis ő az, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy ne emlékezzen a történtekre.