Lázadjunk!

Minden tinédzser életében eljön az az időszak, amikor megkérdőjelezi a szülei által képviselt értékrendet.

Sokáig azt gondoltam, hogy én kivétel leszek. Mindig is nagyon jó volt a kapcsolatom a szüleimmel, bármiről beszélhettem velük, nem léteztek otthon tabutémák. Nem éreztem, hogy túlságosan belegázolnának a magánszférámba, azt pedig el sem tudtam volna képzelni, hogy a dolgok máshogy is lehetnek, mint ahogy azt a szüleim gondolják.

Aztán minden megváltozott.

Szeptemberben elkerültem egyetemre, új társaságba... ahogy az lenne szokott.

Élveztem a szabadság ízét, hogy nekem senki nem mondhatja meg, mit tegyek, mikor, meddig és hogyan. Hogy én szabom meg a korlátaimat, és bizony még rosszalló fejingatással sem kell találkoznom, ha esetleg hetente többször is kimaradok hajnalig. Nem kell beszámolnom róla, hová megyek, kivel, mikor jövök meg, egyáltalán hazajövök-e.

Az elején nehezen szorítottam magam határok közé, mert csak jól akartam érezni magam, és fel nem fogtam, hogy a szüleimnek be bajuk ezzel 220 km-ről. Így eljött az az idő, amikor nem számoltam be minden egyes pillanatáról az életemnek.

Mert rájöttem, hogy a szüleim rendkívüli módon túlféltenek. Ahogy mindig is tették.

Otthon soha nem jártam, járhattam szórakozóhelyekre, és elképzelhetetlen lett volna, hogy esetleg egy nagyon picit többet igyak a kelleténél. A barátaim is hasonló neveltetésben részesültek, így nem zavart különösebben a dolog, azokat, akik lenéztek emiatt, pedig (előre is elnézést) le se szartam.

Ha jobban belegondolok, már korábban is voltak lázadási törekvéseim.

Évekig nem voltam hajlandó színes ruhákat viselni, csupán a fekete-szürke-fehér, legfeljebb sötétkék spektrumon mozogtam. Tudtam, hogy mennyire bosszantja anyát, én pedig baromi jól éreztem magam így. De eljátszottam ezt a nőies ruhákkal is, (de amikor beleszerettem a miniruhákba, ez is szépen felengedett) mert tudtam, hogy ez is nagy szívfájdalma. Vagy amikor levágattam a hosszú hajamat vállig érőre.

Mintha mindennel azt üzentem volna, hogy én irányítok, ez az én testem, az én életem, ne szóljatok bele!

Az igazi lázadás ideje, azonban ősszel kezdődött. Ennyi probléma egész gimnazista korom alatt nem volt velem. Mert mindig azt tettem és mondtam, amit ők elvártak, még ha nem is feltétlenül tudatosan. Hát most nem!

Nem akartam, hogy belemásszanak a magánéletembe, amit immáron úgy védelmeztem, akár egy sündisznó.

Még az okom is megvolt rá: kutakodtak az interneten Piktor után, pedig direkt megkértem őket, hogy ne tegyék, majd ha akarok mesélni róla, fogok. Nyilván elmondtam, hogy hány éves, mi a keresztneve, honnan való, hogy van már egy diplomája, és amúgy tök közel lakunk egymáshoz, hogy nagyjából tudják, hogy kivel szoktam mászkálni, de ezzel a nyomozósdival átléptek egy határt. Kedvem lett volna anyám képébe nyomni valamelyik aktot, amit Piktor rajzolt, és amúgy megtalálható az interneten: Na, ezt is láttad, ezt is láttad? Mit szólsz hozzá?

Azt hiszem anyában örökre tüske marad, hogy nem fogadtam meg többszöri tanácsát, és küldtem el Piktort a picsába (pedig a dolgoknak elég kurtított és cenzúrázott változatát kapta meg), hanem továbbra is jóban vagyunk, és még olyan "intim" ruhadarabot is viselek alkalmanként, mint Piktor pólója. Ami igazából karácsony óta már az én pólóm, de a múltkor még fennakadt a szeme, amikor meglátta a vasalásban.

-Kié ez ez XXL-es női póló?

-Anya, ez még ugyanaz a póló. (És nem női...)

-Melyik?

-Hát az...

-Ja...

(Mintha nem mutattam volna meg, hogy tessék család, Piktor tényleg nekem adta a Metallica-pólóját. De tudom, az volt anyám első reakciója: ilyen intim ruhadarabot?)

De lapozzunk.

Megkezdődtek az elvi viták, az újabb hangos veszekedések, de ezek jórészt arról szóltak, hogy valamiben már nem egyezik a nézetünk. Nehéz időszak volt, de úgy érzem ez a pár hónap elég volt ahhoz, hogy konszolidálódjon a helyzet.

Meglepő módon apával valahogy kiegyensúlyozottabb lett a viszonyom. Amikor megtudta, hogy mégsem kellek Piktornak, csak ennyit kérdezett: Ez buzi?

Még ha meglepő módon ő is kezdte meg a nyomozgatást, előbb jött rá, hogy kicsit messzire ment(ek). De talán ebben is az is közrejátszott, hogy másnap ráomlott a könyvespolc, amit tekinthetett az univerzum finom figyelmeztetésének.

Az óta pedig sokkal többet beszélgetünk, sokkal könnyedebben.

Karácsony tájékán esett meg az utolsó nagy vita köztem és anya között: fülbelövés.

Én már évek óta akartam még két fülbevalót, se sosem volt bátorságom meg is tenni. Tudtam, hogy nem engednék meg a szüleim, így fel sem vetettem. De most, hogy elmúltam 18, és szert tettem némi saját pénzre, úgy gondoltam, ideje megtenni.

-Ha februárban visszamegyek, lövetek még be 1-2 fülbevalót.

.

.

.

-Normális vagy? Tetoválást nem akarsz?

-Én igen - vágta rá apa vigyorogva. (gyere, kapsz egy puszit!)

-De hát elállnak a füleid. Még ki is akarod emelni?

-Nem te mondtad, hogy cukik, és semmi baj nincs velük? (1:0 ide)

-És mi van ha eltalálnak valamilyen akupunktúrás pontot? Egyszer valakinek rossz helyre lőtték, és teljesen lefogyott...

-Na, nálam is eltalálhatnának egy olyan pontot - vigyorgott ismét apa.

Végül nem csináltattam meg februárban. 

Hanem még elmentem otthon, és még január elején túlestem rajta. Persze előbb szépen gyűjtöttem pár "igen szavazatot" a baráti körömből. A lányok és Piktor is támogattak. Na, nem mintha arra számítottam volna, hogy Piktor nemet mond, főleg miután hallott a "tetkós incidensről". Tudniillik ő kettővel is rendelkezik.

Annyira boldog és elégedett vagyok velük, hogy beszereztem még egy fülgyűrűt is. Imádom... imádom... imádom mindet!

A legszebb az egészben, hogy ha nem szólok az új fülbevalókról, fel nem tűnt volna otthon senkinek...

Ismét csendes a ház, nem veszekszünk, anya nem próbál megfojtani a szeretetével, így nem húzódom el még inkább. De nem áltatom magam azzal, hogy vége a balhéknak. Ez bizonyos szempontból normális is. 

Az viszont biztonságot ad, hogy tudom, hogy bármerre megyek, bármennyire is önálló leszek, tudom, hogy a szüleim mindig ott lesznek, ha szükségem lenne rájuk.

"Változtatnál az életeden?"

Azt hiszem erre a kérdésre vártam már jó ideje. 

Az embernek jó adag önismeretre van szüksége, főleg, ha pszichológusi pályára készül adni a fejét.

1. Megfordult már a fejemben, hogy nem való nekem ez a pálya. Hiszen, hogyan oldhatnám meg mások problémáját, ha a magaméval sem tudok mit kezdeni?

2. Tudom, hogy még éretlen személyiség vagyok. Hiányzik egy csomó tapasztalat az életemből, ami később majd jó szakemberré tehet. Tehetne.

3. A kétkedés azt hiszem remek dolog. Ez visz mindig előrébb.

De az eredeti kérdésre válaszolva...

Változtatnék. Szeretnék jobb ember lenni, aki nincs mindig belesüppedve a saját kis piti problémáiba. Szeretek törődni másokkal, de az utóbbi időben jóformán mindenkit arra használtam, hogy enyhítsem a saját fájdalmamat.

Most, hogy a fájdalom kezd eltűnni az életemből, kezdek ráébredni, hogy micsoda szörnyű lény voltam, és hogy mennyire önző módon viselkedtem a barátaimmal.

De mielőtt még túl szigorú lennék magammal, el kell ismernem, hogy komoly problémáim voltak. Segítségre volt szükségem. Valószínűleg nem ártott volna egy igazi pszichológus, aki segített volna kicsit rendet tenni a gondolataim között. Nyilván hamarabb rájöttem volna a megoldásra, mint így. Persze értékes tapasztalatot szolgáltatott ez a néhány hónap. Rengeteg dologra ráébredtem magammal és más emberekkel kapcsolatban is. Nem bánok semmit.

Most jól vagyok. Úgy érzem, ez most nem csak időleges. Nem merem még kimondani, hátha akkor tovaszáll. Pedig annyira jó lenne, ha kimondhatnám: NEM VAGYOK SZERELMES TÖBBÉ!

Hát mégis kimondtam. Nem tudom, kijelenthetem-e ezt egyáltalán ilyen egyszerűen. De így érzem, az érzéseimnek hinnem kell. Persze, becsaphatnak ezerszer, de még mindig én vagyok az egyetlen, aki végső soron tényleg mindig a legjobbat akarja Lenának.

~1. Valószínűleg nem az első szerelmi csalódásra adott érzelmi reakcióm fogja teljes mértékben meghatározni, hogy lehetek-e jó pszichológus. Szeretnék az lenni, de még nagyon sokat kell tanulnom az emberekről, az életről...

~2. És tényleg... 19 éves leszek, most szabadultam el otthonról, próbálok önállósodni, keresem a saját utam. Mégis honnan lenne teljesen kész személyiségem? Minden tapasztalat formál, alakít, és nem hiszem, hogy ez egyszer csak hirtelen megáll majd. Főleg nem most.

Valentinok

Február 14. napja sosem gyakorolt rám különösebb hatást. Eddig. Ez az első év, amikor érzem, hogy minden egyes nyálas idézettel és képpel nagyobb lesz a nyomás a fejemben, míg majd szépen eldurran és mindent beterít roppant értékes liquorom és... Lena, senki sem kíváncsi rá, mit tanultatok bioszból, lehetne, hogy visszatérjünk az eredeti témához?

Szóval Valentin-nap...

1. Nincs pasim.

2. Nem is kell.

3. Aki kellett volna, annak én nem kellettem.

4. Most jó barátom.

5. De hülyén viselkedik.

6. Megint.

7. Fel tudnám pofozni.

8. Magamat is, amiért még törődöm vele.

9. Aki tetszett legalább egy picit, itt hagyta az egyetemet.

10. Szóval mindenki csessze meg magát. Igen Cupido, te különösen!

Nem vagyok magányos. De a szingli öntudat nem melegít át, simogatja a hajamat és ölel jó szorosan magához. Nem mondja, hogy csodálatos vagyok, nem csókol meg, nem nevet rám, de még a szívem sem ugrik ki tőle. Nem érdekelnek a virágok, még a csoki sem, de ez a nap tökéletes emlékeztető arra, hogy mit történt. Megint érzem, hogy szomorú vagyok. Piktor meg is jegyezte reggel: Mik ezek a szomorú szemek?

Miattad. Minden miattad van.

És már tényleg csak a fejem fogom...

Leperegnek az utolsó könnyek

Szerettem volna szépen megfogalmazni, hogy ne hasson ismét panaszkodásnak, de úgy látom az utóbbi időben ez nálam teljes mértékben elkerülhetetlen. Ezerrel dübörög a tavaszi szemeszter, és már annak ellenére hulla fáradt vagyok, hogy az órák egy része (igaz, elég kis része) még nem volt megtartva, de így is futkoztam valahová. Nem félek attól, hogy sokáig rajtam marad a szünetben felszedett néhány plusz kiló...

A hetet persze lazítással kezdtük, angol után már a barátnőimhez mentem a koleszbe, hogy szépen felkészítsük magunkat és májunkat az esti bulira. Piktor azt mondta, még nem tudja, jön-e, én viszont megfogadtam, hogy nem fogom felhívni, ha ott lesz, ott lesz, ha nem, nekem úgy is jó. De nyilván nem ilyen egyszerű ez a lányoknál... Ani unszolt, hogy hívjam fel, de nem voltam hajlandó, csak kortyolgattam a bögréből az édes nedűt. Megelégelte a dolgot, és szépen felhívta a telefonomról, Piktor pedig nemet mondott. Nem tudom, milyen lelki folyamatokat indított ez el bennem, de 10 perc sem telt, én már sírtam is.

De nem úgy ám, ahogy a filmek hősnői szoktak, szépen lassan végiggördülő könnycseppekkel, miközben a smink is teljesen tökéletes marad. 

Ó, de nem ám...

És amikor azt mondják, hogy ne, jaj Lena, ne sírj... Akkor kezdek csak rá igazán.

De tényleg... Kíváncsi leszek, a képzésünk során mit tanítanak majd, mit kezdjünk a sírással. Mit kell mondani valakinek, akinek valami már annyira fáj, hogy nem tud beszélni róla, csak kétségbeesetten zokogni. 

Nem tudom megmondani, hogy pontosan miért sírtam. Csak olyanokat hajtogattam magamból kikelve, hogy ha vonzódik hozzám fizikailag, és emberileg sincs velem baja, akkor miért nem próbálhattuk meg együtt? Mi mondatta azt vele, hogy nem ér meg egyetlen pici próbát a kettőnk dolga? Miért viselkedik így velem? Mivel érdemeltem ki, hogy ezt művelje velem.... és hasonlók. Az este folyamán még kétszer jött rám a sírás, de legalább most sokkal könnyebben érzem magam. Azt hiszem, nem éri meg folyton erősnek maradni, és azt mutatni, hogy nekem aztán semmi bajom.

Így utólag úgy gondolom, hogy nem volt ártalmas, hogy kiadtam magamból minden feszültséget. Rengeteget segített Piktorral kapcsolatban. Persze, kötődöm hozzá, és mindig is különleges ember lesz az életemben. De már nem hiányzik folyton, nem zavar, ha akár napokig nem beszélünk. Valahogy leszálltam róla. Vagy lemondtam? Nem tudom.

Tegnap lent ücsörgött velem a kocsmában, mert nem akartam otthon lenni, amikor az egyik lakótársamhoz átjöttek a barátnői alapozni. Valahogy nem az én világom ez a "Juj, csináljunk partifotókat". 

Hosszú idő után először éreztem, hogy megfelel a barátságunk(?). Nyilván a fizikai vonzódás sosem fog elmúlni kettőnk között, de talán folyhat minden olyan normális mederben, mint most. Remélem.