Új félév, új élet... Meg a fenéket.
Mindig szeretnék hinni abban, hogy majd változnak a dolgok, de rá kellett döbbennem, hogy hiába várom a külső körülményektől a változást, ha közben én magam és az alapvető motívumok, amelyek meghatározzák az életemet, közben ugyanazok maradnak. Szeretnék jobb lenni, megbocsátóbb, szorgalmasabb, megbízhatóbb. Szeretnék hinni az emberekben és önmagamban, szeretnék emelt fővel kimenni minden nap az utcára. Nem akarok kételkedni abban, hogy képes vagyok rá, hogy meg tudom csinálni. Hogy képes vagyok gatyába rázni az életem és úgy élni, mintha sosem fordult volna a feje tetejére.
De teli vagyok haraggal. Teli ki nem mondott sértettséggel, bizalmatlansággal. Elárultak és megbántottak minden lehetséges módon, az utóbbi másfél évben. A legjobb barátnőm egyszerűen kikopott az életemből, és rá kellett jönnöm, hogy mint sokan mások, én is pótolható vagyok. Ott a barátja, és semmi szüksége arra, hogy rám pazarolja a drága idejét. Ott van Piktor, aki háromszor törte ripityára a szívem. Három a magyar igazság, talán egy a ráadás, én pedig rettegek attól, hogy mi van, ha negyedszer is megtörténik.
Nem bírnám ki, ha még egyszer fellobbantaná bennem a remény szikráját, aztán újra eltaposná. Nem tudok hinni az emberekben, nem tudok hinni abban, hogy valaki tiszta szándékkal közelít felém. Olyan kevés ember van, akiről tudom, hogy bármi történjen is, ő ott lesz, és nem fog cserben hagyni. Piktor ezt is megtette. Harmadszor is megbocsátottam neki, ő pedig egyszerűen angolosan távozott. Nem futok utána, nem kapaszkodom tovább vagy könyörgöm azért, hogy engedjen be az életébe. Semmit sem akarok már tőle. De mégsem tudok megbocsátani. Nem tudom megbocsátani, hogy azt mondta, mi lenne, ha megpróbálnánk együtt, és aztán 1 hónapig kellett várnom, amíg alkalmunk nyílt beszélni. Én beszéltem, ő jórészt hallgatott, és nem kaptam tőle egy korrekt magyarázatot arra, hogy mivel érdemeltem ki ezt a fajta viselkedést. Higgadt voltam, búcsúzóul még meg is öleltük egymást, és teljesen jó hangulatban váltunk el. Aztán megint magamra hagyott. Már több mint két hónap telt el, ő pedig úgy viselkedik velem, mintha idegen lennék. Nem az bánt, hogy nem kaptuk meg azt a sokat emlegetett esélyt, hanem hogy megint magamra hagyott. Felforgatta az életemet, mindent romba döntött, amiben valaha hittem,.. Nem az fáj, hogy végül harmadszor sem kellettem neki, hanem az, hogy magamra hagyott. Lényegében megnyomorított, aztán ott hagyott, mint ki jól végezte dolgát. Olyan vagyok, mint egy szárnyaszegett madár. Élek, lélegzem, felkelek minden nap, és teszem a dolgom, és próbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. De nem lehet elsiklani a tény fölött, hogy épp a lényegem hiányzik: az őszinte jókedv, a bizalom másokban... vagy hit, egyáltalán bármiben is.
Nem rég kezdtem bele egy megbocsátásról szóló könyv olvasásába. Tényleg nem várhatom, hogy varázsütésre megtörténjen, de azt hiszem az is eredmény, hogy képes vagyok szembenézni azzal, hogy ezek a negatív élmények milyen változásokat okoztak a lelkemben, és milyen hatással voltak az egész világképemre... ha képes vagyok őszinte lenni, legalább saját magammal... akkor talán lesz esélyem arra, hogy magam hozzam helyre, ami elromlott bennem.
