Szépség

Tudom, milyen önbizalom-hiányos tininek lenni...

Fizikailag mindig is kitűntem a kortársaim közül. Már óvodás koromban én voltam a legmagasabb a csoportban, de akkor ez még teljességgel lényegtelen volt.

Később, általános iskolában is kilógtam a sorból, annak ellenére, hogy én voltam a legfiatalabb. Júniusban töltöttem be a hatodik életévemet, szeptemberben pedig már mentem is elsőbe. 

Folyton nőttem, ráadásul sporttagozatos osztályba jártam, így soha nem rakódott rám egy deka felesleg sem. Negyedikes koromra lehagytam anyukámat, aki nőben a maga 167 centijével szerintem teljesen átlagosnak számít. Gondolom mondanom sem kell, hogy én közel sem elégedtem meg ennyivel... De hát egy 190 centi magas apuka mellett mit is vár az ember!

Ötödikes koromra menthetetlenül serdülni kezdtem, hirtelen nekem lett a legnagyobb mellem az osztályban. Emlékszem, kaptam is pár irigykedő, rosszindulatú beszólást egy osztálytársnőmtől, aki már akkor szivacsos melltartót hordott, hogy úgy látsszon, mintha... Nekem pedig meg kellett barátkoznom a ténnyel, hogy 10 és fél éves koromra szinte úgy néztem ki, mint egy nő. Mellekkel, egyre csak szélesedő csípővel, na meg a sokat szentségelt menstruációval. 

Akkoriban éltem a sportos-fiús lány korszakomat. Magasan záródó pólókat kezdtem hordani, farmereket, és kategorikusan tiltakoztam a szoknya viselése ellen. A hajamat csak azért nem kötöttem folyton copfba, mert frusztrált, hogy eláll a fülem. Akkoriban csak azt vettem észre, hogy mi nem szép rajtam. Hogy kicsit ferde a két első fogam, hogy folyton zsírosodik a hajam, hogy már megint izzadságfoltos a pólóm, és hová lett a lapos hasam, amin annyi zsír nem volt, hogy nem tudtam kitolni?! És mitől kezd úgy kinézni az orrom mint apámnak?!

Hatodikos koromban úgy tűnt megelégszem 172 centivel, aztán 1 év szünet után a szervezetem úgy döntött, hogy ha lehet, nőne még hirtelen 5 centit, nehogy megússzam striák nélkül a tinédzserkort. Ott volt 12 évesen, és nem voltam hajlandó egy rövidnadrágot felvenni, annyi zavartak azok a csíkocskák. Évekig tartott, amíg annyira elhalványultak, hogy képes voltam elfogadni őket. Közben átkerültem kis gimibe, így abbahagytam a rendszeres sportot, és egyúttal a növekedést is, a fölös kilók pedig szinte rögtön megjelentek. Újabb ok arra, hogy elutasítsam a sokat mutató ruhákat.

Jóformán az egész kamaszkorom azzal telt, hogy visszavágytam a régi alakomat, a gyönyörű, kislányos arcomat, hogy szorongtam az izzadás miatt, és egyáltalán nem éreztem jól magam a bőrömben. Bebújtam a smink mögé, hogy szépnek érezzem magam, elcsesztem a szemöldököm... 

De egyszer ki kellett másznom a csigaházamból. Tizedikes koromban anya rávett az első csőnadrág megvásárlásra, azóta pedig nem is vagyok hajlandó más fazont hordani. Megtaláltam az öltözködési stílusom, amibe belefér egy kis mini, egy kis sort, egy kis miniruha... És rá kellett jönnöm, hogy mindig is jó alakom volt, legfeljebb rám fért volna itt-ott egy kis izom, de soha nem voltam túlsúlyos! Egy szempillaspirálnak köszönhetően olyan gyulladást kaptam, hogy két hónapig semmit sem kenhettem a szemem környékére, ekkor szoktam le az erősebb sminkről is.

A gimi vége felé kezdtem azt érezni, hogy végre jó nő vagyok. És először életemben hagytam magam rábeszélni egy 8 centis sarkú cipőre. Nem tudtam, hogy apán kívül még milyen férfiember mellett fogom tudni felvenni, de elegem lett abból, hogy a magasságom miatt szorongok. Nőnek akartam magam érezni, nem egy szorongó kislánynak

Ahogy bekerültem az egyetemre, azt vettem észre, hogy... érdeklem a pasikat. Nem egyet, nem kettőt... Ha kimozdulok, nincs olyan, hogy szürke kisegérként gubbasztok a sarokban, és fitymáló tekintetek kereszttüzében találom magam, ha mégis megszólalok. Azt hiszem ez hihetetlen változásokat indított el bennem. Később pedig Piktor mellett... virágoztam ki. Nem tudom, ez a jó szó rá? Sokat szenvedtem mellette, ennek ellenére nagyon hálás vagyok neki mindenért, amit ez ügyben tett értem az utóbbi hónapokban.

Egy lánynak szüksége van arra, hogy dicsérjék, bókoljanak neki, hogy azt érezze, szép és csinos. Piktor pedig mindig azt éreztette, hogy bármi, ami velem kapcsolatos, csakis tökéletes lehet, és úgy nézett rám, mintha legalábbis bolond lennék, amikor felemlegettem egy-egy hibámat. Olyan nőnek éreztem magam mellette, amilyen mindig is szeretettem volna lenni. Nem számított, hogy magas vagyok, az sem, ha felvettem a 8 centis topánkámat. Észrevette, ha kicsíptem magam, és tényleg úgy éreztem, hogy neki még akkor is gyönyörű vagyok, ha lesírtam a sminkemet, vagy már sebes az orrom a náthától, esetleg karikás szemekkel, akár egy csipetnyi smink nélkül megyek be órára, és csak a szemüvegemet teszem fel, mert annyira kómás vagyok.
- Jó, hát akinek nincs szüksége rá... - nevetett, amikor szóba kerültek a "vakolatos lányok", én pedig bevallottam, hogy megint nem kentem magamra semmit.
Ahogy egyre többször hallottam tőle, belém ivódott, hogy gyönyörű a hajam és mosolyom, a gödröcskék az arcomon, hogy remek az alakom, hogy a pici, elálló füleim mennyire aranyosak...

És végre életemben először... tényleg szépnek érzem magam.