Tavaszi melankólia

Itt a tavasz, odakint csiripelnek a madarak, csak én érzem úgy magam mint egy hatalmas, terjedelmes kupac... na, mindegy.

Végre minden rendben van a privát életemben. Nem rágódom tovább a (volt?) legjobb barátnőmön. Úgy érzem az utóbbi időben megtanultam, hogyan engedjem el azokat a dolgokat, amelyek ártanak nekem.

Ez a harmadik hét, amikor minden rendben van Piktorral kapcsolatban is. Nem veszekszünk hülyeségeken, bármit meg tudunk beszélni... tényleg rendesen kommunikálunk, ahogy azt barátok között szokás. 

Ma szokás szerint ellógtam az utolsó órámat, és javasoltam neki, hogy menjünk, gyártsunk egy kis D-vitamint. (A D-vitamin termelése kettőnk viszonylatában rendszerint másfél órás kis beszélgetős, napon sütkérezős sétákat jelent.)

De persze mindig találok valamit, amin fennakadhatok, csak hogy sose legyen teljesen teljes a boldogságom...

Most éppen a látásos, időközben kijavításra került ZH miatt szontyolodtam el. Nem az zavar, hogy hármas lett, megesik. Nem is az, hogy vagy egy tucat ötös lett... Hanem az, hogy úgy éreztem, és most is úgy érzem, hogy sokkal többet tudok annál, mint amit ez a pontszám jelez. Arról nem is beszélve, hogy 4 ponttal kevesebbre írtam meg, mint az előzőt. Tudom, nem kell a falnak menni. De, igen is a falnak megyek! Úgy érzem, hogy korrekt módon felkészültem, tudtam, és ráadásul még én segítettem a körülöttem ülőknek, miután végeztem (nem, nem lett volna célravezetőbb még egyszer átnézni). Tudom, hogy az utólagos károgás nem segít, csak a következővel, vagy a vizsgával javíthatok. Ez van.

Amiről nem beszélünk...

Az előzőekben már utaltam erre a bejegyzésre, és most tessék:

Kevés olyan dolog történt Piktorral, amiről nem beszélünk. Talán azért van ez így, mert sosem engedtem, hogy lefojtva maradjanak a dolgaink, mert annak rendszerint csúnya vége lett. Első ízben, amikor lefojtás történt, sírógörcsöt kaptam, amitől ő is elkezdett sírni, a végén pedig ott bőgtünk egymás vállán. Egy másik alkalommal nagyon csúnyán összevesztünk, amiért otthagyott egyedül a gólyabálon, akkor 4 napig jóformán szóba sem álltam vele. Legutóbb pedig valamivel megbántott, én faszfejnek neveztem, ő pedig nyilvánvalóan megsértődött, az ezt követő 30 másodpercben pedig sikerült annyira felhergelnünk egymást, hogy meggondolatlanul a fejemhez vágta, hogy rajtam van a kabátja, így ő fog megfázni, nem én. Válaszul közöltem, hogy vagy visszaveszi, vagy levágom a földre, majd inkább hozzávágtam és egy szál ujjatlanban rohantam el a februári éjszakába. Ő meg persze futott utánam, és könyörgött, hogy vegyem vissza a kabátját, aztán következett a szokásos ölelgetés, simogatás és fülbe suttogott "utálok veszekedni veled"... (és ez este további része)
A lakótársamnak igaza volt. Tényleg olyan a kettőnk dolga, mint egy rossz brazil szappanopera.

Viszont van valami, amiről sosem beszéltünk... és gyanítom, hogy soha nem is fogunk...

Október vége volt, azon a héten már szerdán délben hazamentem (őszi szünetre), kedd délután érkezett meg Piktor 22 éves öccse, Ábel. Hétfőn többünknek is megígérte Piktor, hogy bemutatja, ha lemegyünk bulizni kedd este. Hát, egy jó kis beöltözős bulit senki nem hagyhat ki, és amúgy is kíváncsi voltam Ábelre. Ha már egyszer olyan kiemelt státuszom van Piktor életében...

De amikor hallottam, hogy Ábel utolsó óra után ott fog várni valahol az egyetem előtt... valahogy leblokkoltam. Nem tudtam, mennyit tud rólam/rólunk, így jobbnak láttam lemaradni egy kicsit, és inkább Ria barátnőmmel és Adonisszal (az egyetlen ember, akire Piktor valaha is féltékeny volt) csoszogtam a tanszék felé. Akkor tűnt csak fel, hogy a két Magas nagyjából 1 perces hátránnyal jön utánunk. Ria beszólt valami vicceset Piktornak, amikor elmentek mellettünk, de nem vette a lapot, hogy nem jópofáskodni akart, hanem mondjuk az öccsét kéne bemutatnia, aki tiszta Piktor volt, leszámítva a szinte szőke haját, kék szemét, és azt a 10 centi hátrányt magasság tekintetében.

Őszintén nem sok kedvem volt bosszankodni azon, hogy Piktorka megint tökfej pasiként viselkedett, és inkább azzal töltöttem a délutánt, hogy a különleges esti vámpírsminkemet kísérleteztem ki, aztán palacsintát gyártottam. A késő délutáni órán még megbeszéltük, hogy ők is biztosan lent lesznek az esti bulin. Én óra után elrohantam színházba, és 10 óra is volt, mire haza estem, a lábfejem szörnyen hasogatott, de szépen felvettem a pántos fekete miniruhámat, megcsináltam a sminket, koccintottam a lakótársammal és a barátnőivel, aztán lefeküdtem éjfélig pihenni. A hajam inkább volt már zombis, a lábamat szó szerint lefagyasztottam a hűtőzselével, hogy ne érezzem, mennyire fáj.

Ahogy beléptem a buliba, rögtön a Magasakat kerestem, de még nem voltak sehol. Szóval szépen beálltam a ruhatár előtt kígyózó sorba. És akkor belépett Ábel. Megállt, és nem tudom, hogy engem figyelt-e rögtön, vagy csak úgy nézegetett... Aztán megérkezett Piktor, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében befurakodott mellém a sorba.

Hamar rájöttem, hogy nem járhatok külön utakon, mert akkor nagyjából az összes srác venni fogja a bátorságot, hogy belemarkoljon a fenekembe. Na, azt már nem! Miután bemutattak minket egymásnak, Ábel elment Piktor lakótársaival, de Piktor velem maradt. Nagyjából fél óra múlva tért vissza a kisebbik példány, a srácok hazamásztak, hárman maradtunk. Eltáncolgattunk így, aztán Piktor elment WC-re. Egy ideig csak vigyorogtunk egymásra Ábellel, hogy na, akkor most mi legyen? Pont a Back in Time kezdődött, amikor felém nyújtotta a kezét, hogy gyere, táncoljunk. Először baromira zavarban voltam, mert éreztem, hogy legalább egy picit tetszem neki, és ezzel a helyzettel nem igazán tudtam mit kezdeni. Mit tehettem volna? Mondjam azt, hogy bocsi Ábel, nem táncolhatunk, mert cirka egy hónapja nem kevés nyálat cseréltem a bátyáddal, aki láthatóan volt akkora gyökér, és nem avatott be téged abba, hogy ki vagyok, mindannak ellenére, hogy ti állítólag mindent megbeszéltek egymással?

Nem gondolkodtam józanul. Meg valahogy imponált ez az egész.

Ábel baromi férfiasan helyes pasi volt, ahogy a bátyja is. Aranyos, vicces... Egész este azon voltam, hogy megnevettessen, és sikerült is neki. Jól éreztem magam vele, és egyáltalán nem görcsöltem azon, hogy mit gondolhat rólam. Közben persze Piktor is visszatért, mi szétváltunk, aztán megint pisi (ugye a sör áldásos hatásai), mi pedig megint táncoltunk. Az elején puszta jófejségnek is betudhattam a viselkedését. Próbáltam is ezzel magyarázni, mert ezzel meg tudtam birkózni. Aztán elmentünk inni egy kört, beszélgettünk a pultnál, de elég nyilvánvaló volt, hogy Ábel szívesen lekoptatná Piktort, hogy kettesben maradjon velem. Tetszett. Nem tehettem róla. Hogy az akkori szavaimmal éljek: olyan, mint Piktor, csak kicsit populárisabb verzióban, aki mellett olyan könnyen érzi jól magát az ember.
-Menjünk vissza táncolni - ajánlottam.
-Kettesben, hármasban vagy mi? - kérdezett vissza Ábel.
Léna, ezt jól megcsináltad magadnak...
Tudtam, hogy már valamiféle magyarázatot vár arra, hogy mi van köztem és Piktor között. Vagy állásfoglalást, hogy érdeklem-e, és nem feleslegesen töri magát.
Válasz helyett csak megfogtam a kezét, hogy akkor menjünk ketten. Jó, nem én kezdeményeztem először, mert fogta ő már előtte a kezem is, a derekam is. Piktornak meg egy idő után leesett, hogy itt valami van, mert többször látványosan hagyott minket kettesben.
És persze, hogy zavarta.
Ami viszont engem zavart.
Nem akartam megbántani.
De nagyon jól éreztem magam Ábellel.
Nem nyomult durván, végig tartotta magát ahhoz, amit az este elején mondott: az lesz, amit én akarok. Nem tapizott, és láttam, hogy nagyon szívesen megcsókolna, de én ilyenkor mindig leszegtem a fejem, mert tudtam, hogy ezt egyikünkkel sem tehetem meg.
Amikor a nyakához hajtottam a fejem, folyton az kattogott az agyamban, hogy finom illata van, de nem olyan jó, mint Piktoré. Magas, és tök jó vele táncolni. De nem olyan, mint Piktorral. Mert minden szép, de attól, hogy ennyire hasonlítanak, ő sosem lesz Piktor.

Az az este nagy hatással volt rám. Még azóta is ezen kattog az agyam. Miért akartam valakit, aki ennyire hasonlít arra, aki összetörte a szívem? És közben miért hőköltem vissza, amikor láttam, hogy ez bántja Piktort? És egyáltalán miért tetszett nekem Ábel? Saját maga, vagy "csak" a bátyja miatt?

Piktoron láttam, hogy morcos, kértem, hogy beszéljünk, vagy legalább táncoljunk egyet. Utóbbi megtörtént, de ezzel csak azt értül el, hogy Ábelt még jobban összezavartuk. Láthatóan nem tudta hova tenni a kettőnk kapcsolatát. Hajnali 3 körül Ábel és én már baromi fáradtak voltunk, próbáltuk rávenni Piktort, hogy menjünk, de szabályos hisztit vágott le, hogy ő még maradni akar, de ha annyira akarunk, nyugodtan menjünk. Nyeltem egy nagyot. Mintha csak azt mondta volna: ha ilyen jól érzitek magatokat együtt, akkor menjetek csak, és csináljatok egymással, amit akartok, mit érdekel engem!
Maradtam.
Piktorral.
Meg akartam beszélni vele a történteket. Búcsúzáskor még ott állt mellettem, Ábel pedig előbb megpuszilta a mutató és középső ujját, majd a homlokomhoz, aztán az orromhoz, végül pedig az ajkaimhoz érintette, aztán hazament.

Megragadtam Piktor kezét, hogy menjünk ki levegőzni. Egymásba karolva álltunk, amikor Ábel visszajött, hogy nem tud bemenni a lakásba, mert Piktor lakótársai alszanak, nála pedig nincs kulcs. Azt hittem az volt az este legkínosabb pillanata, de kiderült, hogy korántsem.

Végül, közös erővel meggyőztük Piktort, hogy menjünk haza. Említettem már, hogy 300 méterre lakunk egymástól, a szórakozóhely, ahol voltunk, még ennyire sincs az albérletemtől, előbbi okból pedig elég logikusnak tűnik, hogy együtt járunk kb. mindenhová. A keresztútnál álltunk meg búcsúzkodni. Piktor előbb megpuszilt, aztán olyan szorosan magához ölelt, mint talán még soha. Aztán még egyszer... Nem tudom, ebben az volt-e, hogy hiányozni fogsz a szünetben, vagy meg akarom mutatni az öcsémnek, hogy eszébe se jusson kikezdni veled... Aztán jött Ábel, és olyan aranyosan nézett... Piktor már elfordult, amikor megölelt és megpuszilt az öccse.

Én tudtam, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem akarok kerülni. 

Nem tudom, Piktor mit és hogyan mondott el Ábelnek az este után, és végül én milyen szerepbe kerültem a történetben. Áldozat voltam, megértett, gyűlölt, hibáztatott...
De miután visszajöttünk szünetről, teljesen más volt. Mindig körülöttem ült, de nem soha nem mellettem. Amikor megkértem, hogy beszéljünk egy kicsit, annyit szedtem ki belőle, hogy szünetben volt egy kisebb veszekedése a tesójával, és csak nehezen szokik vissza a normál kerékvágásba, de a viselkedése nem irányul senki ellen, különösen nem ellenem.
Nem  tudom, mit vártam. De sosem mertem megkérdezni, hogy tudott-e rólunk Ábel, mielőtt, találkoztam vele, és ha nem, akkor utána mit mondott.
Ria szentül meg van róla győződve, hogy teszteltek. Ezt az elméletet sosem tartottam relevánsnak, mert nem hiszem, hogy Ábel ennyire jó színész lenne (bocsi, ha lebecsültek, ha mégsem így van, megajánlok neked egy Oscart). És szerintem inkább a lányok folyamodnak ilyen cselekhez. A fiúk nekem ebből a szempontból sokkal egyenesebbnek tűnnek.

De tartottam magam ahhoz, hogy tisztességes leszek: azóta sem beszéltem Ábellel, még akkor sem, amikor úgy láttam, hogy komoly bajok vannak Piktorral, és tényleg szólnom kéne, legalább a testvérének. De tudtam, hogy ez úgyis rám ütne vissza, és egyedül fogtam bele a terápiába.

Egyedül Ábel szülinapján szegtem meg a némasági fogadalmat, de gondoltam, egy üzenőfalra posztolt jókívánság nem fog testvérháborút indítani, és rám sem vet rossz fényt.



A Piktorral egykorú unokabátyám szerint egyértelmű, hogy féltékeny volt. De ne várjam, hogy ezt be is fogja nekem ismerni. Ne számítsak arra, hogy meg fogjuk valaha is beszélni, hogy felfogta; a tesója is teljesen oda volt értem, legalábbis egy este erejéig biztosan, (a többit meg nyilván csak ők tudják).

Tudom, a testvér egészen speciális eset, de amúgy milyen jogon féltékenykedik rám? Nem ez volt ez egyetlen alkalom, amikor elkezdett gyagyán viselkedni, amikor pasi került a közelembe. Nem kellettem neki, de azért másé se legyek? Vagy hogy van ez? Mindaddig elmélyült beszélgetést folytat, amíg kezet nem csókol nekem egy számára ismeretlen srác a szakesten. Akkor hirtelen ott terem, mintha hirtelen mindenki baromi fontos lenne. Aztán nem lehet miatta rendesen fényképezni, mert belegyez...

Inkább Robinak kellett volna neveznem téged. Gyagya Robinak....

Ha én viselkednék így, csak nézne rám a nagy zöld szemeivel, és kislánynak, de minimum gyerekesnek nevezne. Én pedig közölném vele mint a múltkor, ha én kislány vagyok, akkor ő pedofil. 

Fiúk, fiúk....

Azt hiszem kevés dolog van, amit még nem árultam el Piktorról. Szerintem mindenki betéve tudja az egész történetet, és ha emlékeim nem csalnak, már csak egyetlen hiánypótló bejegyzéssel tartozom kettőnkről, de ez is készülőben van. 

Egy dologról azonban még sosem meséltem: hogy nem ő volt az egyetlen fiú az életemben, ebben az utóbbi néhány hónapban. Nyilván a flörtöket nem tartom említésre méltónak,  így csak három emberről fogok mesélni.

Az első pedig nem más... mint Mr. Casanova. Azt hiszem, jobb jelzővel nem is illethetném. Nem túlzás azt állítani, hogy már a fél bölcsészkar megvolt neki, de ezt természetesen megismerkedésünkkor még nem tudtam.

Két hét telt az ominózus első csókom óta, így talán nem meglepő, hogy még teljesen kész voltam Piktor miatt. De megfogadtam, hogy ez az este más lesz, és tényleg jól fogom érezni magam. Elhitettem magammal, hogy a legjobb módja annak, hogy kiheverjem, hogy új pasikkal ismerkedem. Így szépen lementünk a barátnőimmel felejteni oda, ahol a két héttel azelőtti események is kibontakoztak. Egész este az kavargott bennem, hogy ugyanezek a számok mentek két hete is... Aztán egyszer csak megjelent Mr. Casanova, és kiragadott a barátnőim közül. Akkor már azt éreztem, hogy nekem úgyis mindegy, és eszembe se jutott tiltakozni, amikor néhány perc után lesmárolt. Nem, ezt nem vagyok hajlandó csóknak nevezni. Talán azt reméltem, hogy ettől majd jobban érzem magam. De rá kellett jönnöm, hogy igaz volt, ami Piktornak mondtam: nekem nem megy érzelmek nélkül, és nem szokásom buliból belemenni az ilyesmibe.

Undorodtam a szája ízétől, a nyelvétől... Egyszerűen fizikai rosszullét fogott el az egésztől, és csak még nyomorultabbul éreztem magam utána. Arról nem is beszélve, hogy utána milyen "csodálatosan" elintézte a nyakamat. Beszélgettünk, de annyira nagyképű és üres volt... Mint egy lufi. Bár valóban, a lufi is tartalmaz levegőt... 

Azzal léptem le tőle, hogy 2 perc múlva jövök, de persze erre nem került sor. Mocskosnak éreztem magam, és ahogy hazaértem, kétszer mostam fogat, hogy a mentol kiűzze azt az ízt a számból. Nem arról van szó, hogy büdös volt a szája. Egyszerűen csak nem... nem klappolt ez az egész.

Néhány buliban összefutottunk, de nem mutatta egyértelmű jelét annak, hogy megismert volna, én meg nyilván igyekeztem nagy ívben elkerülni. Aztán néhány hete megint odajött hozzám, hogy menjek vele táncolni.

- Nem - ráztam a fejem határozottan, és elhúztam a kezem. Közben pedig csak az járt a fejemben, hogy lehet valaki annyira szánalmas, hogy még arra sem emlékszik, kivel cserélt nyálat.

Ő pedig csodálkozva bámult... mintha még soha nem utasították volna vissza. Pedig aznap este (is) végigjárta az egész szórakozóhelyet, újabb áldozatok után kutatva, mégis egyedül kellett távoznia.

A második pedig... Ábel.

Nos, erről a sztoriról éppen a hiánypótló bejegyzésben kívánok szólni, így már mindenki sejtheti, hogy valamiképpen köze lesz Piktorhoz is.

És elérkeztünk az utolsó, azaz a harmadik sráchoz, aki nem más... mint Malkó.

Novemberben találkoztunk, egy kis kolis összeröffenésen. Emlékszem, csoportosan iszogattunk, aztán valami üvegezésre hajazó dolgot játszottunk, de jóformán arról szólt a dolog, hogy pikáns kérdéseket tettünk fel egymásnak. Valahogy már az elején kiszúrták a többiek, hogy tetszünk egymásnak Malkóval. Hát, meg is kaptam a kérdést az egyik barátnőmtől: bejön? Pirult a fejem, de természetesen eszemben sem volt nemet mondani.

Malkó nagyon helyes és aranyos srác volt, gyönyörű kék szemekkel, ráadásul magas volt, és remekül tudott játszani elektromos gitáron, még engem is próbált egy kicsit tanítani. És imádta a rockot, különösen a Metallicát, ahogy én is. Na, még épp csak pár hónappal volt idősebb nálam, de nem hiányzott egy újabb tökfej huszonéves férfiember az életemből. De ami a legfontosabb: bírta a hülyeségeimet. A maradék kukoricaszemeket összegyűjtöttük egy tálkába, aztán miután szétpattogtak, nevetve ettük ki őket a mikróból, miközben a többiek csak a fejüket fogták, hogy mit művelünk. Többször is  órákig beszélgettünk Facebookon, de nem akartam elsietni a dolgokat, és túlságosan nyomulósnak sem akartam tűnni. A közös ismerőseink persze folyton kérdezgették, hogy alakulnak a dolgok, beszélünk-e, és hogy remélik, hogy összejövünk.

Ebből a szempontból kicsit nagy volt a nyomás... én viszont nem álltam készen arra, hogy kialakítsak egy új kapcsolatot. Akkor még szerettem Piktort, hiába akartam önmagam előtt tagadni, erre elég rövid úton ráébredtem.

Malkó minden szempontból megfelelt volna... de mindig kifogásokat gyártottam, hogy miért nem éri meg megpróbálni, míg aztán elszalasztottam. Félévkor itt hagyta az egyetemet, mert nem jött be neki az, amit tanult, és úgy döntött, hogy inkább újra felvételizik, egy teljesen más típusú szakra. Azóta nem beszéltünk. Nem akartam kínozni magam, és már értelmét sem láttam: hiába lenne minden tökéletes papíron, ha egyszer tudom, hogy bármit tenne, bármennyi idő telne is el, soha nem tudnék belé szerelmes lenni. Ő pedig sokkal többet érdemel ennél.

Mert a zene az kell...

A zenei ízlésemről azt hiszem egyértelműen elmondható, hogy kissé kaotikus... Akinek volt már szerencséje a kis rohadékhoz ott jobb oldalt, az már kaphatott belőle némi ízelítőt.

Először is évek óta imádom a rockot, minden mennyiségben. Azt hiszem a Muse miatt kezdődött a nagy szerelem. Egyszer meghallottam az Uprising-ot a rádióban, és addig nem nyugodtam, amíg meg nem találtam.

Aztán meghallottam az Alkonyatban a Supermassive Black Hole-t, később pedig a Neutron Star Collision-t, (ami azóta is nagy kedvencem) és tudtam, hogy imádom ezt a bandát. Jobbnál jobb számaik vannak, de azt hiszem az abszolút kedvencem mégis a Showbiz. Talán a lüktetése teszi, nem tudom...

Azon a nyáron kaptam rá a Redre is. Szerintem méltánytalanul kevesen ismerik, pedig egész nap el bírom hallgatni az albumaikat. Ha ki kell emelnem tőlük egy kedvenc számot... hát, nehéz, de a Take it all the way nálam mindent visz.

Van pár igen becses darab ebből az időszakból, például Guns'n'Roses - This I love. Ezt 14 éves lehettem, amikor először hallottam, de akkor még nem igazán tudtam értékelni. Hasonlóan történt a Scorpions - Still loving you esetében is.

Most pedig elérkeztünk azokhoz a zenékhez, amiktől az édes jó anyám a haját tépi ki szálanként, apám viszont kifejezetten büszke, hogy nem azokat az olcsó tucc-tucc zenéket hallgatom. Nem mintha bármelyik álláspont változtathatna az ízlésemen...

System of A Down... a Lonely Day-vel kezdődött, aztán felfedeztem a Violent Pornography-t... Bármit meghallgatok tőlük, de természetesen itt is van legkedvencebb kedvencem, a B.Y.O.B. .

Avenged Sevenfold... Az egyik blogger ismerősömnél láttam meg a Nightmare-t, és többek között ez az a banda, amelyiknél nincs kedvencem. Mert lehetetlen egyet kiemelni ebből a sok kincsből, és mindig tudnék mondani még, még és még... A régi számaikat annyira nem szeretem, szerintem jobban áll M.Shadows-nak, ha énekel is, nem csak hörög. A Diamonds in the Rough szerintem nagyon jól sikerült, de a Nightmare is valami eszméletlen istenkirály, még az instrumentális verzió is, pedig szerintem ez igen ritka... na, és persze a Waking the Fallens-ről se feledkezzünk meg! De tényleg, bármit érdemes meghallgatni tőlük...

Megfogadtam, hogy egyetlen számot sem emelek ki, de nem bírom megállni...

Second Heartbeat, Seize the Day, Tonight the World Dies, Unholy Confessions, Until the End, So Far Way, I'm Not Ready to Die, A Little Piece of Heaven, I Won't See You Tonight

A Shinedown énekesének hangjába nem túlzás azt állítani, hogy szerelmes vagyok. Esküszöm... Az I'll Follow You Live Room-verziója után padlót fogtam... A YouTube javasolta nekem anno a Leave a Whisper című albumukat, utána pedig az Us and Them-re voltam rákattanva teljesen. Enemies, 45, Burning Bright, Begin Again... Hogy csak párat említsek az imádott dalaik közül. Igazából egyet nem értek: hogy adhattak egy olyan számot, mint a Diamond Eyes a Feláldozhatókhoz? Why? Why?!

Halestorm... Kevés embernek van olyan hangja mint Lzzy Hale-nek. Ez a nő egyszerűen mesés. Amikor meghallottam a Love Bites (So Do I) című, azóta már Grammy-díjas dalukat, tudtam, hogy újabb kincsre bukkantam. Minden albumuk tökéletes, nem is beszélve a feldolgozásaikról! Bad Romance (Lady Gaga), Out'ta get me (Guns'n'Roses), Slave the Grind (Skid Row)... Még azt is megkockáztatom, hogy jobbak, mint az eredetiek!

Ráadásul Lzzy hangja nem csak a stúdiófelvételeken csodás, hanem élőben is.

Metallica... Régi banda, nem túl régi kedvenc. Elég volt párszor említenem Piktornak, hogy mennyire imádom a Death Magnetic című albumukat, hogy nekem adja a hasonló feliratú pólóját. Mondják, hogy ez az egyik leggyengébb album, nekem talán még is ez nőtt leginkább a szívemhez. Persze, szeretem a Black-et, a St. Anger-t, a Load-ot  Négy nagynagynagynagy kedvencem van tőlük: a Die, Die My Darling, The Unforgiven, The Unforgiven II...és dobpergés...The Unforgiven III... Hát nem meglepő?

A DieDie-t annyira szeretem, hogy hosszú hónapok óta ez a csengőhangom, és még mindig nem tervezem, hogy lecserélem.

Megemlíteném még a Three Days Grace-t, de Adam Gontier nélkül nem sokat érnek. Senki nem tudja elénekelni ezeket a dalokat úgy, ahogy ő. Pont. Adamnek csodálatosan szép hangja van (aki nem hiszi, hallgassa meg ezt)

Someone Who Cares About You, Take Me Under, I Hate Everything About You, Misery Loves Company, Anonymus, I Don't Care, Life Starts Now, Goin' Down...

Az utolsó albumukat (Transit of Venus) rongyosra hallgattam, és szomorú vagyok, hogy nem lesz több. 

Még egy random kincs...

Rammstein - Model

De mintha azt mondtam volna, hogy kaotikus az ízlésem...

Nem gyakran hangoztatom, hogy Halott Pénz is ott figyel a lejátszási listámon. A feneked a gyengém (ugye, Piktor?), Ugyanúgy hallasz... És nem, ezt tényleg nem vallhatom be. De baromi jókat lehet rá bulizni.

Az Intim Torna Illegál nem mondanám, hogy a kedvenceim közé tartozik egyébként, de ezzel a dallal nálam nagyon betaláltak.

Keresztes Ildikóra is sok mindent lehet mondani, de ennek a nőnek olyan hangja van...!

Na, és drága Magdi...

Hogy meglegyen a kontraszt: Pitbullról se feledkezzünk meg:

És a két új kedvenc:

My first kiss...

Emlékszem, egész este próbáltam finoman rávenni, hogy csókoljon meg végre. Tudtam, hogy meg fogja tenni, minden zsigeremben éreztem. Nem történhetett másképp. De nem illett volna hozzá, ha a buli közepén, tánc közben teszi meg.

Az albérletig már el sem engedtük egymást, aztán átölelt, én pedig kicsit lámpalázasan a vállába fúrtam a fejem. Beszélgettünk, míg egyszer végre összekaptam és rászántam magam, hogy a szemébe nézzek. Nem sokat teketóriázott... Emlékszem, először csak az kattogott a fejemben: csókolózom! Csókolózom! Így visszagondolva kicsit vicces, meg minden. Korábban attól tartottam, hogy nem fogok tudni mit kezdeni a helyzettel. Hát, nem mondanám... Fogalma sem volt arról, hogy nekem ez az első csókom. Valamiért megnyugtató a tény, hogy nem tűntem annyira bénának, hogy ez egyáltalán megfordult volna a fejében.

Utána csak mosolyogtunk egymásra, én pedig nem is tudom... olyan boldog voltam. Megkaptam, amire vágytam, és éreztem, hogy ez tényleg fontos volt, hogy jelentett valamit. Mindkettőnk számára. Nem is emlékszem miről beszélgettünk utána, tényleg csak arra, vigyorogtunk egymásra mint két elmebajos, aztán megint belekezdtünk.

Mint két fuldokló, akik végre megkapták, amit annyira régóta akartak...

Azt suttogta a fülembe, miközben ismét magához húzott, hogy el kell küldenem, ha azt akarom, hogy haza menjen. Nem küldtem. Eszemben sem volt... Inkább megcsókoltam. Ott álltunk a kapucsengő mellett, hajnali fél 5 volt, az egyik bácsika mégis éppen akkor ért haza a biciklijével, és igencsak az útjában voltunk a bejárat felé. Igazából baromira vicces volt az egész helyzet. Végül az ellenkező oldalon leparkoló rendőrautó vetett véget a romantikázásnak.

Amikor elváltunk, nem sejtettem, hogy ez lesz az utolsó csókunk...

Nyilván nem tudom és akarom teljes részletességgel leírni, hogy történt az egész, mert... épp elég nekem arra gondolni evolúciós pszichológián, miközben a szexuális stratégiákról és hasonló dolgokról tanulunk, Piktor pedig ott ül mellettem, hogy milyen helyeken kalandozott már keze, és nem csak akkor... hanem az elmúlt hónapokban.

Alvás? Ne is álmodj róla...

Be kell fejeznem a cikkem, amiért legalább pénzt kapok...
Remélni, hogy ma átmentem az adatbázis-kezelés vizsgán...
Írni egy két oldalas esszét a kettős kapcsolatokról...
Megtanulni, vagy legalább egyszer elolvasni 204 oldalt csak a látásról, a hétfő reggel 8-kor kezdődő zh-ra...

Ez egy izgalmas menet lesz.

És valamit érzem, hogy megint elfelejtettem.

Boldogság, gyere haza

Nekem a boldogság...

ÍRÁS

KÖNYVEK

ROCK

CSOKI

TESTVÉR

SÉTA

KÖNYVTÁR

TÁNC

NAPFÉNY

OLASZ KAJÁK

BARÁTOK

ÖLELÉS

RÚZS

FÜLBEVALÓK

És te mitől érzed magad boldognak?

Az írás

Talán 12 éves voltam, amikor először kezdtem önmagam szórakoztatására írogatni. De az is lehet, hogy korábbra tehető a kezdet, mert írtam én már naplót talán ötödikes koromban is, de a személyes napló és a történetek azért nem ugyanarra a lapra tartoznak.

Sokan mondták már, hogy jól tudok fogalmazni. Az iskolai feladataimra mindig ötösöket kaptam, de ez olyannyira természetes volt számomra, hogy el sem gondolkodtam azon, hogy érdemes lenne tovább fejlesztenem a képességeimet. 

Kis gimis koromtól voltam diákújságíró az iskolaújságnál, jelentek meg cikkeim helyi és megyei lapokban, az utóbbi időben pedig már pénzt is kapok egy-egy cikkemért. Azt hiszem ez a része egyértelműen bejött. Persze mindig lehet fejlődni, és ezt most nem csak azért mondom, hogy ne tűnjek szerénytelennek. Még csak 18, lassan 19 éves leszek, a stílusom, ahogy a személyiségem is kiforratlan még. Meg amúgy is... Mi lenne, ha nem lenne hová fejlődni tovább?

Hetedikes vagy nyolcadikos koromban - már nem emlékszem pontosan - kezdtem el írni az első komolyabbnak szánt történetemet. Arra egyértelműen emlékszem, hogy Meg Cabot neveletlen hercegnője indított el ezen az úton. Addig valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy az iskolai fogalmazásokon és az éppen aktuális cenzúrázott cikkeken kívül bármi mást is papírra vessek. Ekkor kezdődött az igazi, sírig tartó szerelem - az írás.

Talán klisés, de nekem az tényleg olyan, mint a lélegzetvétel. Annyira természetes, magától értetődő, és nem tudom elképzelni az létezésem nélküle. Milyen lenne az életem a betűk nélkül?

Sokáig írtam naplót, de amióta Piktor belépett az életembe, inkább megélem a pillanatot, megőrzöm örökké az emlékeimben, de nem tudom lejegyezni, mert a maga teljességében csak az epizodikus memóriámban létezhet.

Hamar rájöttem, hogy az újságírás annyira nem az én világom, mert túlságosan is szűkre szabták a kereteimet. Diákként sem írhattam arról, amiről akartam, úgy, ahogyan én akartam, mert hol a diri, hol a lapok szóltak bele. Beletörődtem, hogy nem ez lesz a hivatásom. Amúgy is nehezemre esik tartani a határidőket. Amolyan művészlélekként én mindig akkor szeretem csinálni a dolgokat, amikor kedvem és ihletem van hozzá, nem akkor, amikor böködnek, hogy Lena, jobb lesz, ha összekapod magad!

Az elmúlt években ha úgy tetszik már több regényt is írtam, de persze ezek amolyan szárnypróbálgatások voltak részemről. Hiányzott egy csomó élményanyag, ami kicsit hihetőbbé tette volna az egészet. Hogy írhattam volna a részegségről, amikor soha nem rúgtam be az egyetem előtt? Vagy a csókról, amikor szeptemberben csókolóztam először? A szerelmi csalódásról, a kínokról, amikor most törték össze először úgy igazán a szívem? A továbbtanulásról, a barátok elvesztéséről, az újrakezdésről? Jó, cigizni és drogozni valószínűleg nem fogok azért, hogy legyen róla tapasztalatom, de már értem, amit sokan mondanak - arról írj, amit ismersz!

Nem tudtam nem kuncogni, amikor felfedeztem, hogy az első történetem szereplőjét, mintha csak Piktorról mintáztam volna, a 195 centis magasságával, széles vállaival, hosszú szempillájával és a minden lányt elbűvölő mosolyával, akinek mégis csak egyetlen, számára különleges lány kell, akivel mégsem tud úgy igazán mit kezdeni. Eszméletlen tehetségesen rajzol, egyébként kicsit mazochista alkat, ráadásul folyton kínozzák egymást a főhősnőmmel, akit úgy kezel, mint egy törékeny virágszálat, akinek minden mozdulata és tette makulátlan és tökéletes, vagy ha mégsem, arra rögtön talál valami mentséget.

Azt hiszem már kiskamaszként is tudtam, hogy milyen az igazi, zűrös pasi, aki vonzza az embert, pedig jobb lenne tőle a lehető legtávolabb maradni, ha az ember nem akar lelkileg tönkremenni.

Talán egy éve próbálkoztam először versírással. Nem tudom, valahogy engem a örömteli dolgok soha nem tudtak megihletni, mert olyan hamar tovatűnnek. Az ember nyomora viszont úgy kapaszkodik foggal körömmel, hogy szinte le sem lehet vakarni. Ezért nem szólnak arról a verseim, hogy milyen szép a tavasz, mennyire imádom a napsütést - főleg, hogy momentán azt hallgatom, hogy fütyül be a pár éves műanyag nyílászáró mellett a szél. Nem ihlet meg a procedurális memória, ami mint tudjuk nondeklaratív, de még az experimentális tanulási paradigmák sem, hogy a basolaterális limbicus körről és a VEP-ről már ne is beszéljek... Még jó, hogy a bölcsészek amúgy olyan marhára elvontak. A pszifi nekem valahogy mégsem tűnik elég meseszerűnek.

Vigyázz magadra

Még mindig azon töprengek, hogy mit akarhatott üzenni az univerzum azzal, hogy ma összeestem a lépcsősor tetején. Az izmaim felmondták a szolgálatot, azt sem tudtam mi történik, csak önkéntelenül a korlát felé kaptam. Kicsit támolyogtam, de sikerült felkapaszkodnom a negyedikre.

Aznap kicsit elbóbiskoltam, negyed nyolckor másztam ki az ágyból, és rohantam az egyetemre, még reggelizni sem volt időm, csak betoltam gyorsan egy instant kávét. Megkínáltak két kocka Oreo-val, annak persze nem tudtam ellenállni. Hazaérve gyorsan betoltam a maradék, nem túl tápláló salátámat. Volt vagy 5 dkg, de nem volt többre időm a tárgyalás előtt.

Fél órát álltam a Törvényszék előtt, miután a lakótársam tanácsára túl hamar értem le az albérletből. Hát, ez van... de legalább élveztem a napsugarakat. Maga a tárgyalás nem tartott sokáig, másodfok volt, ráadásul köze nem volt a párkapcsolati erőszakhoz, úgyhogy számunkra nem igazán volt releváns a dolog (dióhéjban: önkéntes monitorozó vagyok).
Így egy csomó időm felszabadult, gondoltam bekukkantok az Árkádba és veszek egy-két új pólót, ahol nagyjából csak az időmet vesztegettem. A Bershkába soha a büdös életbe nem megyek többet, miután úgy néztem ki az M-es trikóban, mint egy kötözött sonka, a New Yorker-ben pedig egyes fazonokból még az XS-es is nagynak bizonyult. Ezért utálok vásárolni... Most döntsem el, hogy L-es vagyok, vagy netán forduljak a gyermekosztályhoz a magam 178 centijével, de ott legalább minden olcsóbb. Nevetséges.

Ha már nem vettem semmit, megajándékoztam magam egy csirkés hamburgerrel az Aranycipóban, hogy lehetőleg nem essen ki a szemem az éhségtől, aztán rohantam haza átöltözni, mert az egyik barátosnőmmel úgy döntöttünk, hogy épp itt az ideje, hogy lőjünk egy új profilképet a tavasz tiszteletére. Utána rohantam haza megint átöltözni, közben a tulaj is befutott, hogy elvigye a lakbért, én pedig miután aláfirkantottam az átvételit, sprinteltem, hogy el ne késsek az utolsó órámról.

Fél 7 volt, mire eljutottam odáig, hogy sorban állhattam a Piktorral közös törzshelyünkön a kajámmal, de a szerencsétlen pénztáros háromszor szúrta el a kedvezmény érvényesítését az előttem vásárló nénikénél, három sztornó, én pedig azt hittem, menten nekiesem a zsemlémnek vagy a sajtomnak ott, mindenki szeme láttára. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy több mint negyed órát álltam sorban, hullafáradtan, éhesen, nyűgösen.
Nem lakom messze a bolttól, mégis az első lépcsősoron sem jutottam túl, amikor sor került az ominózus összecsuklásra.

Az univerzum üzenetét úgy értelmeztem, hogy ideje kicsit lassítani, és jobban odafigyelni magamra.

Who cares

Először érzem az utóbbi időben, hogy tényleg sínen van az életem.

A legjobb barátnőmmel ugyan nem sokat javult a helyzet, de már nem érdekel. A saját lelki egészségem érdekében megtanultam "leszarni".

Mindig mindent olyan intenzíven éltem meg. Most viszont úgy érzem, hogy nem akarok többé érezni. Vagyis nem akarom, hogy fájjon. Nem hagyom, hogy megbántsanak, hogy valaki olyan hatással legyen rám, mint Piktor volt. Nem adom meg senkinek a lehetőséget arra, hogy belém rúgjon. Mert én, a saját boldogságom a legfontosabb.

Nem vagyok önző. Azt hiszem, ez teljesen ösztönös reakció azokra a dolgokra, amik az utóbbi időben történtek velem.

Nem akarok már másokban bízni, rájuk bízni a szívem, a boldogságom... Nem akarok többé szerelmes lenni, nem akarok a felhők között járni, hogy aztán újra ilyen mélyre zuhanjak. Piktor mellett mindent megéltem. Több lettem, egy csomó mindent tanultam önmagamról és az emberekről, úgy általában. Sokat adott nekem. De el is vett. Elvette a hitemet, a naiv gyermeki lelkemet, ami hitt abban, hogy létezik az igaz, mindent megváltó szerelem.

Mégis jól vagyok. Erősnek érzem magam.

Nem érzem magam betegnek, és optimistán tekintek a jövőbe.

Elengedtem. Nincsenek már elvárásaim, csak hagyom hogy történjen, aminek történnie kell. Nem függök másoktól. Ott vagyok magamnak, és tudom, hogy ezt senki nem veheti el tőlem. Megvan a saját életem, a függetlenségem. Jól érzem magam a bőrömben

Aztán fordult a kocka. Az, hogy elengedtem, sokkal közelebb hozta hozzám. De nem nekem kell mozgatnom a szálakat, hanem ő jön közelebb és közelebb. Mert fontos vagyok neki, mert akkor akar velem lenni, és úgy, ahogy nekem is megfelel. Meghallgat, beszél, nevet... 

Imádok vele lenni. Csak úgy. Szükségem van rá, de csak mint az arra emberre, akitől jobban érzem magam. Meghallgat és nem traktál idióta tanácsokkal a problémáimat illetően. 

Azt is tudom, hogy nem lesz köztünk semmi. És ez jó. Amíg ő is tiszteletben tartja a barátság szabályait, és nem jön elő megint a "nem bírok ellenállnia hajadnak&illatodnak&fenekednek"-dolog. 

Nem keresem

Nem tudom, mi történt velem. Mindig van mit mondanom. Legalábbis eddig volt.

a, Talán írjam le, hogy mennyire kiakaszt, hogy mostanában azt érzékelem, hogy csak egy hatalmas, idegesítő púp vagyok Piktor hátán, és nem teszek mást, csak idegesítem? 

Megoldás: nem keresem

b, Panaszkodjam arról, hogy a legjobb barátnőm még mindig magasról leszar?

Megoldás: nem keresem

Micsoda univerzális taktika... És a gondok elszállnak. Vagy megpróbálhatjuk bemesélni magunknak, hogy így történt.

A legjobb barátnőm

Még kis elsősök voltunk, amikor először találkoztunk, osztálytársakként. Az elején nem csíptük egymást, harmadikban, amikor mellém ültette az osztályfőnök, annyira nem akart mellettem maradni, hogy már azzal fenyegetőzött, hogy a szüleivel az igazgató elé viszik az ügyet. 

Aztán ötödikben lebetegedtem. Nem tudom, valamiért megvolt a száma, akkoriban már nem utáltuk egymást annyira. Körbetelefonáltam a fél osztályt,mert szükségem volt a házira, de senki nem vette fel, így végül nála lyukadtam ki.

"Miért hívtál?"

Ezzel kezdődött minden. Ezt még vagy egy tucat SMS követte, aztán megbeszéltük, hogy korábban bemegyünk hétfőn a suliba. Onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok voltunk.

Aztán hatodik után elkerültem hatosztályos gimibe, hetedik végén elköltöztünk a kertvárosba, pedig korábban nagyjából 200 méterre laktunk egymástól. De semmi sem állhatott közénk. Sem az, hogy nem jött utánam gimibe, hanem szakközépbe ment, sem mások rosszindulata. Mintha irigyeltek volna minket, és azt várták volna, hogy mikor szakadunk el egymástól.

Ott volt velem, amikor kiderült, hogy felvettek az első helyen megjelölt pszichológiára, a Városba. Velem örült, amikor úgy tűnt, összejövünk Piktorral. Aztán velem szomorkodott, amikor mégsem. Érdekelte, mi van velem. Aztán októberben bepasizott.

De még ez sem volt elég neki ahhoz, hogy elhanyagoljon. Akárhányszor hazamentem, mindig találkoztunk pár órácskára, de néha mintha már éreztette volna, hogy miattam nem találkozott a barátjával. Hát csessze meg, miközben én még akkor is a rohadt Excel beadandóját csináltam, amikor nagyban a gyilkos biosz szóbelimre kellett volna tanulnom.

Kéthetente, csütörtök délutánonként szoktam hazajárni, de aznap este, mire hazaérek már nagyjából semmire nem vagyok alkalmas, meg amúgy is ezt a pár órát már a családdal szoktam tölteni. Így szabad a péntekem, a szombatom, vasárnap délután pedig megint buszra szállok. Nehéz mindent összeegyeztetni, de igyekszem mindenkire időt szakítani, amikor otthon vagyok.

Január utolsó előtti hetében találkoztunk utoljára, emlékszem, mert volt egy kis dolgom a Városban, és "leugrottam" vasárnap, kedden mentem haza, szerdán anyával vásárolgattunk, csütörtökön már arra sem volt erőm, hogy hajat mossak, csak feküdtem, aztán pénteken szalagavatóra mentem, vasárnap pedig vissza a tavaszi félévre.

Azt tudni kell, hogy mi képtelenek vagyunk normális társalgást folytatni Facebookon, a telefonos csacsogás pedig egyikünkre sem jellemző. Nos... mi cirka másfél hónapja egy 45 másodperces telefonbeszélgetést leszámítva nem is beszéltünk. Akkor kérdezte, hogy otthon vagyok-e, mondtam, hogy majd következő héten megyek, ő pedig kérte, hogy akkor majd szakítsak rá időt. Oké, majd szólok, este felmegyek face-re, dumáljunk. Ráírtam én, de egy büdös szóval nem válaszolt, pedig láttam, hogy elolvasta. Nem érdekes.... szóltam neki pénteken, hogy itthon vagyok, ráérek. Hát, ő a pasijával megy kirándulni. Jó szórakozást. Ennyi... Nem keresett utána, nagyjából leszarta, hogy az állítólagos legjobb barátnője itthon van. Hát köszönöm szépen.

Kifakadtam a lányoknak, aztán pszifi előtt elgyötört arccal Piktorra néztem: 

"Játszanád kicsit a pszichológust? Meg sem kell szólalnod, csak mosolyogj és bólogass, ahogy szoktál, és mondd, hogy minden rendben lesz."

Kiadtam magamból mindent, aztán a padra borulva sírni kezdtem az előadóban. Szegény ember nem volt erre felkészülve, csak nézett maga elé, és meg sem mert szólalni, vagy megérinteni. Udvariasan úgy tett, mintha észre sem vette volna.

"Én is elvesztettem az össze régi barátomat. Nem a saját hibámból. De kaptam helyettük újakat. És jobbakat ..."- Itt jelentőségteljes pillantást vetett rám.

Gyűlölve szeretni

Miért nem tudom elfelejteni?

Ahogy meglátom a mosolyát, gyorsabban ver a szívem.

Ha megérzem az illatát, elfelejtem mit tett velem, csak élvezem a pillanatot.

Amikor átölel, azt kívánom, sose engedjen el.

Táncolunk, iszogatunk. Az alkoholban elvesznek, feloldónak a gátlásaink. És megint azon kapjuk magunkat, hogy nem bírjuk elengedni egymást. Úgy néz rám, úgy ér hozzám, ahogy akkor este. 

Szeretném elhinni, hogy az enyém lehet még, hogy nem csak játszik.
Érzem, hogy elbuktam, hogy nem tudok neki ellenállni.
Már nem is akarok. Csak szorosan átölelem, és ringatózom a karjaiban.
Ujjai megtalálják az utat derekam meztelen bőréhez, majd folytatják útjukat a fenekem felé, ahol hosszabb időre megállapodnak.

- Túl jó feneked van - súgja a fülembe.

Nem bír elengedni, magába húz, és nem ereszt. 

Tehetetlen vergődöm karjai közt, mint egy rabmadár. Egy rabmadár, aki a szíve tart fogva.

A hajamat cirógatja, aztán apró puszikat lehel az arcomra.

Mennem kell, nem bírom tovább.

De nem enged, jön velem, és fogja a kezem. Kérlel, hogy menjek vissza táncolni.

Végigsimít az arcomon, ajka megint szinte az enyémen.

Az orrának nyomom az enyémet, kérem, hogy üljünk le.

Egymást öleljük, a többiek némán, jelentőségteljesen figyelnek.

Senki nem érti, mi magunk sem, mik vagyunk mi egymásnak.

Nem szerelmesek. De nem is barátok, hiába bizonygatjuk szakadatlan.

Kettőnk közül  mégis ő az, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy ne emlékezzen a történtekre.