Még kis elsősök voltunk, amikor először találkoztunk, osztálytársakként. Az elején nem csíptük egymást, harmadikban, amikor mellém ültette az osztályfőnök, annyira nem akart mellettem maradni, hogy már azzal fenyegetőzött, hogy a szüleivel az igazgató elé viszik az ügyet.
Aztán ötödikben lebetegedtem. Nem tudom, valamiért megvolt a száma, akkoriban már nem utáltuk egymást annyira. Körbetelefonáltam a fél osztályt,mert szükségem volt a házira, de senki nem vette fel, így végül nála lyukadtam ki.
"Miért hívtál?"
Ezzel kezdődött minden. Ezt még vagy egy tucat SMS követte, aztán megbeszéltük, hogy korábban bemegyünk hétfőn a suliba. Onnantól kezdve pedig elválaszthatatlanok voltunk.
Aztán hatodik után elkerültem hatosztályos gimibe, hetedik végén elköltöztünk a kertvárosba, pedig korábban nagyjából 200 méterre laktunk egymástól. De semmi sem állhatott közénk. Sem az, hogy nem jött utánam gimibe, hanem szakközépbe ment, sem mások rosszindulata. Mintha irigyeltek volna minket, és azt várták volna, hogy mikor szakadunk el egymástól.
Ott volt velem, amikor kiderült, hogy felvettek az első helyen megjelölt pszichológiára, a Városba. Velem örült, amikor úgy tűnt, összejövünk Piktorral. Aztán velem szomorkodott, amikor mégsem. Érdekelte, mi van velem. Aztán októberben bepasizott.
De még ez sem volt elég neki ahhoz, hogy elhanyagoljon. Akárhányszor hazamentem, mindig találkoztunk pár órácskára, de néha mintha már éreztette volna, hogy miattam nem találkozott a barátjával. Hát csessze meg, miközben én még akkor is a rohadt Excel beadandóját csináltam, amikor nagyban a gyilkos biosz szóbelimre kellett volna tanulnom.
Kéthetente, csütörtök délutánonként szoktam hazajárni, de aznap este, mire hazaérek már nagyjából semmire nem vagyok alkalmas, meg amúgy is ezt a pár órát már a családdal szoktam tölteni. Így szabad a péntekem, a szombatom, vasárnap délután pedig megint buszra szállok. Nehéz mindent összeegyeztetni, de igyekszem mindenkire időt szakítani, amikor otthon vagyok.
Január utolsó előtti hetében találkoztunk utoljára, emlékszem, mert volt egy kis dolgom a Városban, és "leugrottam" vasárnap, kedden mentem haza, szerdán anyával vásárolgattunk, csütörtökön már arra sem volt erőm, hogy hajat mossak, csak feküdtem, aztán pénteken szalagavatóra mentem, vasárnap pedig vissza a tavaszi félévre.
Azt tudni kell, hogy mi képtelenek vagyunk normális társalgást folytatni Facebookon, a telefonos csacsogás pedig egyikünkre sem jellemző. Nos... mi cirka másfél hónapja egy 45 másodperces telefonbeszélgetést leszámítva nem is beszéltünk. Akkor kérdezte, hogy otthon vagyok-e, mondtam, hogy majd következő héten megyek, ő pedig kérte, hogy akkor majd szakítsak rá időt. Oké, majd szólok, este felmegyek face-re, dumáljunk. Ráírtam én, de egy büdös szóval nem válaszolt, pedig láttam, hogy elolvasta. Nem érdekes.... szóltam neki pénteken, hogy itthon vagyok, ráérek. Hát, ő a pasijával megy kirándulni. Jó szórakozást. Ennyi... Nem keresett utána, nagyjából leszarta, hogy az állítólagos legjobb barátnője itthon van. Hát köszönöm szépen.
Kifakadtam a lányoknak, aztán pszifi előtt elgyötört arccal Piktorra néztem:
"Játszanád kicsit a pszichológust? Meg sem kell szólalnod, csak mosolyogj és bólogass, ahogy szoktál, és mondd, hogy minden rendben lesz."
Kiadtam magamból mindent, aztán a padra borulva sírni kezdtem az előadóban. Szegény ember nem volt erre felkészülve, csak nézett maga elé, és meg sem mert szólalni, vagy megérinteni. Udvariasan úgy tett, mintha észre sem vette volna.
"Én is elvesztettem az össze régi barátomat. Nem a saját hibámból. De kaptam helyettük újakat. És jobbakat ..."- Itt jelentőségteljes pillantást vetett rám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése