Az írás

Talán 12 éves voltam, amikor először kezdtem önmagam szórakoztatására írogatni. De az is lehet, hogy korábbra tehető a kezdet, mert írtam én már naplót talán ötödikes koromban is, de a személyes napló és a történetek azért nem ugyanarra a lapra tartoznak.

Sokan mondták már, hogy jól tudok fogalmazni. Az iskolai feladataimra mindig ötösöket kaptam, de ez olyannyira természetes volt számomra, hogy el sem gondolkodtam azon, hogy érdemes lenne tovább fejlesztenem a képességeimet. 

Kis gimis koromtól voltam diákújságíró az iskolaújságnál, jelentek meg cikkeim helyi és megyei lapokban, az utóbbi időben pedig már pénzt is kapok egy-egy cikkemért. Azt hiszem ez a része egyértelműen bejött. Persze mindig lehet fejlődni, és ezt most nem csak azért mondom, hogy ne tűnjek szerénytelennek. Még csak 18, lassan 19 éves leszek, a stílusom, ahogy a személyiségem is kiforratlan még. Meg amúgy is... Mi lenne, ha nem lenne hová fejlődni tovább?

Hetedikes vagy nyolcadikos koromban - már nem emlékszem pontosan - kezdtem el írni az első komolyabbnak szánt történetemet. Arra egyértelműen emlékszem, hogy Meg Cabot neveletlen hercegnője indított el ezen az úton. Addig valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy az iskolai fogalmazásokon és az éppen aktuális cenzúrázott cikkeken kívül bármi mást is papírra vessek. Ekkor kezdődött az igazi, sírig tartó szerelem - az írás.

Talán klisés, de nekem az tényleg olyan, mint a lélegzetvétel. Annyira természetes, magától értetődő, és nem tudom elképzelni az létezésem nélküle. Milyen lenne az életem a betűk nélkül?

Sokáig írtam naplót, de amióta Piktor belépett az életembe, inkább megélem a pillanatot, megőrzöm örökké az emlékeimben, de nem tudom lejegyezni, mert a maga teljességében csak az epizodikus memóriámban létezhet.

Hamar rájöttem, hogy az újságírás annyira nem az én világom, mert túlságosan is szűkre szabták a kereteimet. Diákként sem írhattam arról, amiről akartam, úgy, ahogyan én akartam, mert hol a diri, hol a lapok szóltak bele. Beletörődtem, hogy nem ez lesz a hivatásom. Amúgy is nehezemre esik tartani a határidőket. Amolyan művészlélekként én mindig akkor szeretem csinálni a dolgokat, amikor kedvem és ihletem van hozzá, nem akkor, amikor böködnek, hogy Lena, jobb lesz, ha összekapod magad!

Az elmúlt években ha úgy tetszik már több regényt is írtam, de persze ezek amolyan szárnypróbálgatások voltak részemről. Hiányzott egy csomó élményanyag, ami kicsit hihetőbbé tette volna az egészet. Hogy írhattam volna a részegségről, amikor soha nem rúgtam be az egyetem előtt? Vagy a csókról, amikor szeptemberben csókolóztam először? A szerelmi csalódásról, a kínokról, amikor most törték össze először úgy igazán a szívem? A továbbtanulásról, a barátok elvesztéséről, az újrakezdésről? Jó, cigizni és drogozni valószínűleg nem fogok azért, hogy legyen róla tapasztalatom, de már értem, amit sokan mondanak - arról írj, amit ismersz!

Nem tudtam nem kuncogni, amikor felfedeztem, hogy az első történetem szereplőjét, mintha csak Piktorról mintáztam volna, a 195 centis magasságával, széles vállaival, hosszú szempillájával és a minden lányt elbűvölő mosolyával, akinek mégis csak egyetlen, számára különleges lány kell, akivel mégsem tud úgy igazán mit kezdeni. Eszméletlen tehetségesen rajzol, egyébként kicsit mazochista alkat, ráadásul folyton kínozzák egymást a főhősnőmmel, akit úgy kezel, mint egy törékeny virágszálat, akinek minden mozdulata és tette makulátlan és tökéletes, vagy ha mégsem, arra rögtön talál valami mentséget.

Azt hiszem már kiskamaszként is tudtam, hogy milyen az igazi, zűrös pasi, aki vonzza az embert, pedig jobb lenne tőle a lehető legtávolabb maradni, ha az ember nem akar lelkileg tönkremenni.

Talán egy éve próbálkoztam először versírással. Nem tudom, valahogy engem a örömteli dolgok soha nem tudtak megihletni, mert olyan hamar tovatűnnek. Az ember nyomora viszont úgy kapaszkodik foggal körömmel, hogy szinte le sem lehet vakarni. Ezért nem szólnak arról a verseim, hogy milyen szép a tavasz, mennyire imádom a napsütést - főleg, hogy momentán azt hallgatom, hogy fütyül be a pár éves műanyag nyílászáró mellett a szél. Nem ihlet meg a procedurális memória, ami mint tudjuk nondeklaratív, de még az experimentális tanulási paradigmák sem, hogy a basolaterális limbicus körről és a VEP-ről már ne is beszéljek... Még jó, hogy a bölcsészek amúgy olyan marhára elvontak. A pszifi nekem valahogy mégsem tűnik elég meseszerűnek.