Vizsgaidőszak 2.

Gyors bejegyzés - frissítve

Megint veszekedtünk Piktorral. Már tényleg nem akarok beszélni róla, de annyira fel tudja kúrni az agyamat...

Holnap lesz még egy vizsgám, aztán repülök haza pesztrálni az öcsémet, mert a szüleim elutaznak, és csak szombat este érnek haza, Kicsi pedig nem szeretné, ha a mamám felügyelné, akinek megvan az az áldott jó tulajdonsága, hogy minden létező dologba beleszól, és mindent szabályozni akar.

*

Nem bírtam tovább, és miután megnéztem a Trónok harca legújabb részét, amiben Kisujj olyan csodásan elintézi a dolgokat Lysával (nem fogok spoilerezni), megkértem Vikit, hogy inkább sétáljunk egy kicsit.

Látszik, hogy lassan itt a nyár, még csak pár napja van jó idő, de én már kétszer leégtem. Olyan csodásan nézek ki, hogy az már szinte hihetetlen. Ma fél órát sem voltam kint, csak elmentem elővételes jegyet venni, ott van 5 percre az albérlettől, aztán bátorkodtam bevásárolni, de mivel konkrétan a bolttal szemben lakom, és a konyhaablakból meg azt is tudom csekkolni, hogy mikor érdemes lemenni, ez sem igényelt olyan borzalmasan sok időt. Igazából én voltam a hülye, hogy kihasználva, hogy nincs itt Eperke, kimentem az erkélyre napozni, de persze úgy égtem, hogy nagyjából egy fél oldal bepötyögése után bejöttem, ami szintén nem sok idő, mert úgy gépelek mint egy őrült. És megint leégtem...

De legalább most nem találkozom Piktorral, hogy megint kiröhöghessen. Vagyis de, holnap a vizsgán. Még mindig dühös vagyok rá, és baromira nem hiányzik a pofája. Nyilván amikor meglátom, és rám villantja azt a szégyenlős bocsánatkérő mosolyát én menten elolvadok mint fagyi a napon. Meg akartam kérdezni, hogy áll az anyaggal, de aztán elvetettem mint ő a velem való járást. Igen, ilyeneken agyalok. Érzelmileg sok volt nekem ez az év, annyi minden történt, és mindennek a gyújtópontjában ő van, ebből pedig egyenesen következik, hogy szinte tudat alatt keresem az okokat, hogy rajta verhessem le. De akkor is felkúrja az agyamat azzal, hogy nem képes rendesen kommunikálni...

Vizsgaidőszak

Kedvenc idézetek #1

- Kínok közt ébredjen - kiáltotta vadul toporzékolva, s felnyögött a fájdalom minden eddiginél kegyetlenebb szorításában. - Tehát mindvégig hazudott! Hol van most? Nem ott... nem az égben... nem semmisült meg... hol hát? Azt mondottad, hogy nem törődsz a kínjaimmal? Én pedig egy imát mondok, és addig ismétlem, míg a nyelvem bele nem fárad: Catherine Earnshaw, ne találj békét mindaddig, míg élek! Azt mondottad, megöltelek: hát kísérts engem! Az áldozatok kísértik gyilkosaikat, úgy hiszem! Tudom, hogy némely lelkek itt bolyonganak a földön. Légy mindig velem... mindegy, milyen alakban... tégy őrültté! De ne hagyj egyedül, ebben a mélységben, ahol nem tudlak megtalálni! Ó, Istenem, ezt nem lehet szóval elmondani. Nem élhetek az életem nélkül! Nem élhetek lelkemtől megfosztva!

Fuck

Épp csak befejeztem az egyik buli miatt való idegeskedést, máris van egy újabb okom arra, hogy idegesítsem magam. Szóval, izé... bizé... mizé...

Nemsokára betöltöm a tizenkilencet, és szeretném/szeretnénk ezt megünnepelni csekély nagyságú, (velem együtt) 5 fős társaságommal. Gondoltuk, június elején úgyis végzünk, de részben Meske, részben a vizsgák miatt eléggé be van határolva, hogy mikor lehet, meg is beszéltünk egy időpontot, ami mindenkinek oké.

Gondoltam, ott az albérlet, szépen elforgatjuk az asztalt a konyhában, kihozzuk az összes széket, aztán egy üveg vodka és némi dunántúli körtepálinka mellett játszunk egy kis részegedj okosan-t, Piktor pedig majd virul vagy feszeng ennyi lány között, attól függően, hogy az alföldi kerítésszaggató/boszorkányfing bekerül-e a képbe.

Az optimizmusom kb. addig tartott, míg rá nem írtam a lakótársaimra, hogy ők hogy állnak a vizsgákkal akkortájt. A tündérbogár Lettám reménykedik, hogy elsőre átmegy a szigorlatán, és akkor tőle akár szét is bonthatom a lakást. Ellenben a szőke, vagy most leginkább paradicsommadárra hajazó Eperke még imádkozik, hogy első próbálkozásra átmenjen a második alkalmon (ugye, talán nem kellett volna egész félévben baszni... -- Léna, fogd vissza magad, már nem sokáig kell elviselned, kibírod!), ha bukik, márpedig bukni fog, mert olyan sík mint az Alföld... nos, akkor befellegzett a terveimnek, és az sem fog vigasztalni, hogy nem éri meg a második évfolyamot.

Viki felajánlotta, hogy lehetünk náluk, de csak akkor, ha az undok lakótársa hazamegy, mert nem szeretik egymást kifejezetten, kettőnket Linda együtt még kevésbé kedvel, hátha még betoppanna a baráti társaságom... De ha csak ketten maradnak a szobatársával, akkor no problemo, mert Blankával baromira jól kijövök.

Ria és Meske addigra már kiköltöznek a koliból, így egyikük szobájában sem lehetünk...  A játszótéren meg mégsem ihatunk. Beülni meg... egyrészt szívnám a fogam, mert már megvan a vodkám, amit viszonylag méltányosan megúsztam, és őszintén... kinek mondanád azt: Te figyelj, szülinapom van, nagyon tetszik az ajándékod, de ha inni akarsz, gondoskodj róla magad! 

Szabi

Úgy döntöttem, kiveszek egy hét szabit mielőtt elkezdeném a vizsgáimat. Az utóbbi időben rengeteget kellett tanulnom, minden téren nagy volt rajtam a nyomás, és úgy éreztem, menten robbanni fog a fejem, ha valaki nem segít megtalálni a szelepet, amivel le tudom ereszteni.

Ez esetben Piktor volt ez a személy, és őszintén? Ha pár hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem valaki, hogy vele lesz a legkiegyensúlyozottabb a kapcsolatom, és ő fog nekem abban segíteni, hogy ne billenjek ki az egyensúlyomból... hát körberöhögtem volna. Most úgy érzem, hogy ez a felállás nagyon is megfelel nekem. Talán az átmeneti időszak miatt viseltem olyan nehezen mindazt, ami kettőnk között történt. Ha előbb lettünk volna ilyen jóban, nem hiányzott volna az, amikor máshogy álltunk közel egymáshoz.

Úgy érzem, lassan az élettörténetembe tudom integrálni ezt az időszakot. Tudok róla beszélni, anekdotázni, néha még nevetni is. Mert nem fáj úgy, mint egy tőrdöfés minden egyes alkalommal, amikor meglátom, és tudom, hogy sosem lehet az enyém.

Egyre kevésbé hiányzik az, hogy átöleljem, odabújhassak hozzá, és érezzem a nyaka illatát, a borostája/szakálla simogatását az arcomon, derekamon a kezét.

Lassan magam mögött hagyom mindezt...

A volt legjobb barátnőm rám írt így, másfél hónapnyi néma csönd után, hogy szeretné velem megbeszélni a történteket, mert neki többet ér a barátságunk, mint hülyeségeken összebalhézni. Tulajdonképpen jobb későn, mint soha, de erre is azt tudom mondani, hogy Piktort is elküldeném melegebb éghajlatra, ha most hirtelen kitalálná, hogy mégis kellek neki. Szóval értitek... 

Lina nem törődött velem egész félévben, azt sem tudjuk, hogy mi van a másikkal, január óta nem is találkoztunk, és tegyük hozzá, hogy nem az én hibámból. És, sajnálom, de nekem az utóbbi másfél hónapban nem hiányzott. Elfogadtam, hogy ez történt, és továbbléptem. Addig küzdöttem, de be kellett látnom, hogy semmi arra utaló magatartást nem tett, hogy neki bármit jelentenék meg, és hajlandó lenne azért küzdeni, hogy 8 évnyi barátság (és majdnem 13 évnyi ismeretség) ne tűnjön el egyetlen pillanat alatt a süllyesztőben.

Ezek után csak annyit tudok, hogy nem lesz újra a legjobb barátnőm. Mert kilépett az életemből, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Megoldottam nélküle, és rájöttem, hogy nekem nincs rá szükségem.  Vannak még olyan emberek az életemben rajta kívül is, akik törődnek velem, és szeretnek. Lehetünk jóban. De tudom, hogy soha nem lesz már olyan, mint régen. Részemről egészen biztosan nem.

Jelentem, még élek

Amikor ma megtudtam, hogy azon néhány szerencsés emberkék egyike vagyok, akik megajánlott jeggyel abszolváltak a pszifit, azt hittem menten kibújok a bőrömből... Nagyjából egy hetet szenteltem neki, hazamentem délután, és estig tanultam, még az Anna and the Barbies koncertet is kihagytam miatta, de úgy tűnik, legalább megérte!

Remélem, a többi tárggyal is így leszek, május 20-tól május 28-ig négy vizsgát tuszkoltam be, de tavaly is túléltem, amikor hasonló idő alatt teljesítettem ötöt, szóval remélem, hogy most sem lesz gond, legfeljebb majd kicsit borzoltak lesznek az idegeim. Talán... Lehetséges... Elképzelhető.

Holnap is egy... Juhúúú!

Isten hozott a pokolban!

Nem szerettem a gimit. 

Nem is a tanulás, a tanárok vagy maga az intézmény miatt. Barátaim is voltak, csak hát az osztálytársaim...

Ilyen kétszínű társasággal azóta sem találkoztam. Inkább mosolyogtak az ember szemébe, miközben mindennek elmondták a háta mögött. Harminchatan kezdtünk, huszonnyolcan végeztük, de a csökkenő létszám ellenére sem nőtt az összetartás. Mert az osztály kirekeszt, ha úgy tetszik, majd visszafogad, mintha mi sem történt volna. Azok, akiket a barátaidnak tekintesz, a legváratlanabb helyzetben döfnek hátba. Ez az a hely, ahol nem érdemeid, hanem a pénztárcád, a melled vagy a pofád nagysága tehet naggyá, nem az, hogy milyen céljaid vannak, és mit teszel azért, hogy ezeket valóra váltsd.

Mindenen veszekedtünk, amin csak lehetett. Ha dönteni kellett valamiről, 28 ember 29 féle választ adott, majd jórészt az osztályfőnök javasolt valamit, ami rendszerint nem tetszett nekünk, így hajlandóak voltunk kompromisszumot kötni.

Imádtam az osztályfőnökömet. Sokan mondták, hogy igazi házisárkány, üldözte a bagósokat, és nem szerette a link alakokat, de engem mindig szeretett, mert jó voltam töriből. Meg valahogy mint embert is hamar megkedvelt, és az egyik barátnőm szerint, még mindig sokat emleget, persze név nélkül, de nagyjából úgyis mindenki tudja, hogy kiről van szó...

Az osztálytársaimmal azért nem volt ilyen felhőtlen a viszonyom, hetediktől volt két stabil fiú barátom, a többiek hol szerettek, hol utáltak, de leginkább piszkálni szerettek, mert azzal a lánnyal barátkoztam, aki jórészt közröhej tárgya volt, de én mindig kiálltam mellette. Aztán elment másik suliba, én pedig felértem a közép-középosztályba. Amikor van kivel enned, büfébe és wc-re menned, beszélgetned, ücsörögnöd, bárkihez odamehetsz, de mégsem vagy mindig a középpontban. Csak mondjuk tizenegyedikes koromra eljutottam arra a szintre, hogy pont leszartam, hogy ki szeret és ki nem.

Az egyik nagypofájú újgazdag faszagyerek valahogy ilyentájt jött rá, hogy hoppá, Léna egész jó nő, onnantól kezdve pedig hol tapizásnak, hogy az ajánlatainak voltam kitéve, amikről mindketten tudtuk, hogy azért nem egészen komolyak, csak őt roppantmód szórakoztatták, és baromira azt képzelte magáról, hogy jópofa. Amíg jól tökön nem vágtam, mert attól valahogy le...lankadt az érdeklődése.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az állítólag nagyon jó fiú barátom bejelentette nekem a ballagás hetében, hogy mégsem velem ballag, mert a szalagavatóan megígérte a párjának, hogy vele megy, csak éppen azóta elfelejtette, nekem pedig nagyjából két héttel később ígérte meg. Az mellékes volt, hogy már kialakultak a párok, amellett, aki véletlenül megmaradt, röhejesen néztem volna ki a 178+8 centimmel, így ő nem is vállalta. Így aztán kikötöttem a srác mellett, aki mindig ápolatlan volt, és úgy nézett ki, mint egy etióp menekült, de mivel csak ő maradt, nem volt más választásom. Nem volt gond a hátterével, csak ő valahogy így sikerült. Így történt, hogy mosolyogtam ugyan mellette, mert a családjának láthatóan tetszett, hogy velem ballag, és valahogy az motoszkált bennem, hogy méltósággal akarom viselni. Az más kérdés, hogy nem viselte jól egóm egyrészt azt, hogy ejtettek, másrészt, hogy hiába voltam az osztály egyik legcsinosabb és legokosabb lánya, nekem kellett vele ballagnom.

A banketten nem ért váratlanul, amikor egyrészt a csaj, aki miatt ejtve lettem, kicsit spiccesen betolta, hogy "Hehe, elvettem tőled!", az ellenkező nemű töris "vetélytársam" (?!) pedig már részegen közölte, hogy baromira utált, hogy 60 pontot kaptam az emelt szóbelimre, ő meg csak 50-et, és azt hitte, hogy az én összesített eredményem, jobb lett, mint az övé, de mindkettőnké 90% lett, hehe... De nagyjából már kiröhögtem, annyira nem hatott meg az egész.

Nem kötött már semmi ahhoz az osztályhoz, amikor vége lett. Tudtam, hogy el fogom érni, amit akarok, és akkor majd röhögve tekintek vissza erre a tortúrára. Igazából köszönettel tartozom nekik. Ha súrlódásmentes lett volna ez az időszak, sosem lettem volna ilyen ember. Tudok létezni önállóan. És azt is tudom, hogy tudnék olyan gyerekeknek segíteni, akik hasonlókat éltek át. Sajátélmény nélkül valószínűleg csak üres közhelyeket puffogtatnék majd, szakemberként.

Hiszti

Brrr... Grrr... Vááá...

Nagyon szépen és látványosan tudok szenvedni, ha kicsit (csak kicsit?!) húzósabb ZH-ról van szó. Jó, nyilván ilyenkor az ember mindent megtesz annak érdekében, hogy jól teljesítsen. Az egy dolog, hogy ez néha korántsem elég. Van egy olyan gyanúm, hogy most sem lesz az, de nyilván, ne legyen igazam...

Ennél a tárgynál érzem azt, hogy basszus, én BTK-re járok, nem ÁOK-ra, vagy ETK-ra, hagyjanak engem békén ezzel a sok hülyeséggel, én Maslow-ról akarok tanulni, nem a periaqueductális szürkeállományról!