Hova tovább...

Hála az égnek, számomra véget ért az vizsgaidőszak...

Az eredményeimre nem lehet panaszom, hét ötössel és négy négyessel teljesítettem ezt a félévet, ami elég jónak számít az évfolyamon, a tanulmányi ösztöndíj szempontjából releváns átlagom (nem tudom, a korrigált-kreditindex hányatok számára lett volna igazán informatív) jelen állás szerint 4.92 lesz, szóval végre van okom egy kicsit hátradőlni.

Három hét lazulás, mielőtt elkezdődne a negyedik félévem, de azt hiszem még szoknom kell, hogy nem tételekkel kelek és fekszem. Az álmaim még nem kevésbé zavarosak; egész téli szünetben a neurológia tételek pörögtek, még az álmaimban is, ha pedig nem ez kínzott, akkor Mr. Szívtipró tiporta a szívemet. Most, hogy ezek elmúltak, jött egy újabb: megbuktam egy tárgyból, és nem engedtek javítani sem. Végig ott motoszkált bennem, hogy de én ezt már letudtam, megvan az ötösöm, miért nem hagynak békén?! Olyan halálfélelmem volt, amikor pár pillanatra magamhoz tértem, hogy inkább gyorsan felkeltem, csak ne kelljen újra visszasüllyednem ebbe a rémálomba.

Igen, az a mocsok teljesítménykényszer...

Erről írhatnék akár egy egész bejegyzést, és azt hiszem hamarosan meg is fogom tenni... Végre lesz rá időm.

Rengeteg tervem van erre a "kis" időre is, rengeteget akarok olvasni, már ki is végeztem a Tűzpróbát, amit az öcsémtől emeltem el, tervben van az Amerikai psycho is, egy Bagdy Emőke és egy Irvin D. Yalom könyv, de azt hiszem, holnap még szétnézek a városi könyvtárban is, hátha találok valami érdekeset.

Aztán ott van az olasz tanulás is... Egész félévben nem foglalkoztam vele, leszámítva azt az egyetlen estét, amikor nem bírtam elaludni, és kínomban nekiálltam a fonetikának, hogy tökéletesítsem kicsit a kiejtésem. Pedig szükségem lesz arra a flancos középfokú nyelvvizsgára, hogy a felsőfokú angol terveimről már ne is beszéljek... Csak valahogy sosem vagyok elég kitartó. A nyelvtan ragad rám mint a piszok, csak a szókincset sajátítom el nehezen.

Azt hiszem, egy ideig csak naplóírással fogok foglalatoskodni, már ami a Piktoros dolgot illeti. Most úgy érzem, hogy nem tudom másokkal megosztani az érzéseimet. A barátaimnak sem tudok már beszélni róla. Annyira friss és új ez az egész, kicsit meg is ijeszt, és... és fáj is. Ma a tavalyi naplómat lapozgattam, és még elpityeredtem az egyik bejegyzést olvasva. Tudom, hogy időre van szükségem, hogy feldolgozzam mindazt, ami az utóbbi hónapokban történt velünk, és ez az idő most történetesen rendelkezésemre is áll. És a végén tudom, hogy minden rendben lesz.

A rendről jut eszembe...

Mostanában megmagyarázhatatlan vágyat érzek a házimunka iránt. Azzal kezdődött, hogy az öcsémmel segítettünk apának megfőzni a vasárnapi ebédet. Én készítettem elő a lapockát, Öcsivel együtt daráltuk le, én fűszereztem, aztán spirál alakú krumplikat gyártottam egy műanyag kínzóeszközzel, aztán én szaggattam ki a készülő islereket, megcsináltam a salátát, és igazából baromira élveztem ezt az egész folyamatot. Persze, szeretek főzni, csak mostanában a kevésbé szép részét fogtam meg a dolognak; az albérletben többnyire nem volt időm derelyénél vagy tejbegríznél bonyolultabbra, mert sikítottak utánam a tételek.

Aztán tegnap a szobám rendberakásával indítottam, később nekiálltam kézzel kimosni a kötött pulóveremet és sálamat. Ma kivasaltam egy halom ruhát. Aztán kiglancoltam a fürdőszobát, és egyéb apróságok, amik amúgy is hozzátartoznak a mindennapokhoz, csak többnyire muszájból csinálom őket, és nem élem át az oly sokszor emlegetett Flow/áramlat-élményt. Lehet, hogy undorom van a folytonos fekvéstől, különösen pedig a számítógéptől, és örülök, ha nem kötelező bekapcsolnom. Azt hiszem, a szüleim igazán megérdemlik, hogy kicsit tehermentesítsem őket, erre a 3 hétre.

Mostanában megint nekiálltam festegetni... Meglátásom szerint sosem voltam különösebben tehetséges, de mindig is szerettem játszani a színekkel és a formákkal. Rajzolni sokkal jobban tudtam, de miután 10. osztály végén véget ért a rajzoktatás a gimiben, szép lassan elcsökevényesedett a tudásom, és már nincs elég türelmem visszahozni. A festés mindig kudarcélmény volt számomra, de amióta nem arra törekszem, hogy tökéletesen reprodukáljak valamit, sokkal több örömet lelek benne, és ez a munkáimon is meglátszik.

Végeztünk

A szívem mélyén talán még nem fogtam fel, hogy tényleg vége.... hogy részemről is vége mindennek.

Sokáig hittem benne... hittem bennük és küzdöttem azért, hogy megváltozzanak a dolgok, és végre igazi párt alkothassunk. Igazán, őszintén szerelmes voltam belé, és valójában még mindig nem tudom, hogy pontosan mikor jött el az a pont, amikor azt mondtam, hogy ebből többé nem kérek.

Ráébredtem arra, hogy hiába a vonzalom, hiába minden közös emlék... valami megváltozott, részemről is. Sokáig tartott ráébredni arra, hogy ő (már) nem az az ember, akire vágyom. Nincsenek nagy igényeim, ha azt mondom, hogy törődésre vágyom egy kapcsolatban. Arra, hogy azt érezhessem, hogy tényleg fontos vagyok, és ne kelljen megküzdenem minden egyes apró kis figyelemmorzsáért. És ami a legfontosabb: azt akarom, hogy mindent képesek legyünk megbeszélni, legyen szó bármilyen kényes témáról. Vannak még apróságok, de ez a két dolog volt az, ami sosem teljesült maradéktalanul Piktorral.

Tudom, hogy még mindig fontos vagyok neki (még ha a lelki alkatából adódóan baromi nehezére esik is kimutatni), de a sok apró kis pofon ráébresztett arra, hogy én már nem akarok semmit ettől az embertől. Imádom, és tök jó hangulatban váltunk el egymástól a beszélgetés után is, segített lecipekedni a buszmegállóba... DE már nem szeretem. Legalábbis nem szerelemmel. Semmit nem bánok, de... vége.

Gyönyörű volt az első szerelem, és nem bánom, hogy így történt. De ideje lapozni abban a bizonyos Élet nevű könyvben.