Fiúk, fiúk....

Azt hiszem kevés dolog van, amit még nem árultam el Piktorról. Szerintem mindenki betéve tudja az egész történetet, és ha emlékeim nem csalnak, már csak egyetlen hiánypótló bejegyzéssel tartozom kettőnkről, de ez is készülőben van. 

Egy dologról azonban még sosem meséltem: hogy nem ő volt az egyetlen fiú az életemben, ebben az utóbbi néhány hónapban. Nyilván a flörtöket nem tartom említésre méltónak,  így csak három emberről fogok mesélni.

Az első pedig nem más... mint Mr. Casanova. Azt hiszem, jobb jelzővel nem is illethetném. Nem túlzás azt állítani, hogy már a fél bölcsészkar megvolt neki, de ezt természetesen megismerkedésünkkor még nem tudtam.

Két hét telt az ominózus első csókom óta, így talán nem meglepő, hogy még teljesen kész voltam Piktor miatt. De megfogadtam, hogy ez az este más lesz, és tényleg jól fogom érezni magam. Elhitettem magammal, hogy a legjobb módja annak, hogy kiheverjem, hogy új pasikkal ismerkedem. Így szépen lementünk a barátnőimmel felejteni oda, ahol a két héttel azelőtti események is kibontakoztak. Egész este az kavargott bennem, hogy ugyanezek a számok mentek két hete is... Aztán egyszer csak megjelent Mr. Casanova, és kiragadott a barátnőim közül. Akkor már azt éreztem, hogy nekem úgyis mindegy, és eszembe se jutott tiltakozni, amikor néhány perc után lesmárolt. Nem, ezt nem vagyok hajlandó csóknak nevezni. Talán azt reméltem, hogy ettől majd jobban érzem magam. De rá kellett jönnöm, hogy igaz volt, ami Piktornak mondtam: nekem nem megy érzelmek nélkül, és nem szokásom buliból belemenni az ilyesmibe.

Undorodtam a szája ízétől, a nyelvétől... Egyszerűen fizikai rosszullét fogott el az egésztől, és csak még nyomorultabbul éreztem magam utána. Arról nem is beszélve, hogy utána milyen "csodálatosan" elintézte a nyakamat. Beszélgettünk, de annyira nagyképű és üres volt... Mint egy lufi. Bár valóban, a lufi is tartalmaz levegőt... 

Azzal léptem le tőle, hogy 2 perc múlva jövök, de persze erre nem került sor. Mocskosnak éreztem magam, és ahogy hazaértem, kétszer mostam fogat, hogy a mentol kiűzze azt az ízt a számból. Nem arról van szó, hogy büdös volt a szája. Egyszerűen csak nem... nem klappolt ez az egész.

Néhány buliban összefutottunk, de nem mutatta egyértelmű jelét annak, hogy megismert volna, én meg nyilván igyekeztem nagy ívben elkerülni. Aztán néhány hete megint odajött hozzám, hogy menjek vele táncolni.

- Nem - ráztam a fejem határozottan, és elhúztam a kezem. Közben pedig csak az járt a fejemben, hogy lehet valaki annyira szánalmas, hogy még arra sem emlékszik, kivel cserélt nyálat.

Ő pedig csodálkozva bámult... mintha még soha nem utasították volna vissza. Pedig aznap este (is) végigjárta az egész szórakozóhelyet, újabb áldozatok után kutatva, mégis egyedül kellett távoznia.

A második pedig... Ábel.

Nos, erről a sztoriról éppen a hiánypótló bejegyzésben kívánok szólni, így már mindenki sejtheti, hogy valamiképpen köze lesz Piktorhoz is.

És elérkeztünk az utolsó, azaz a harmadik sráchoz, aki nem más... mint Malkó.

Novemberben találkoztunk, egy kis kolis összeröffenésen. Emlékszem, csoportosan iszogattunk, aztán valami üvegezésre hajazó dolgot játszottunk, de jóformán arról szólt a dolog, hogy pikáns kérdéseket tettünk fel egymásnak. Valahogy már az elején kiszúrták a többiek, hogy tetszünk egymásnak Malkóval. Hát, meg is kaptam a kérdést az egyik barátnőmtől: bejön? Pirult a fejem, de természetesen eszemben sem volt nemet mondani.

Malkó nagyon helyes és aranyos srác volt, gyönyörű kék szemekkel, ráadásul magas volt, és remekül tudott játszani elektromos gitáron, még engem is próbált egy kicsit tanítani. És imádta a rockot, különösen a Metallicát, ahogy én is. Na, még épp csak pár hónappal volt idősebb nálam, de nem hiányzott egy újabb tökfej huszonéves férfiember az életemből. De ami a legfontosabb: bírta a hülyeségeimet. A maradék kukoricaszemeket összegyűjtöttük egy tálkába, aztán miután szétpattogtak, nevetve ettük ki őket a mikróból, miközben a többiek csak a fejüket fogták, hogy mit művelünk. Többször is  órákig beszélgettünk Facebookon, de nem akartam elsietni a dolgokat, és túlságosan nyomulósnak sem akartam tűnni. A közös ismerőseink persze folyton kérdezgették, hogy alakulnak a dolgok, beszélünk-e, és hogy remélik, hogy összejövünk.

Ebből a szempontból kicsit nagy volt a nyomás... én viszont nem álltam készen arra, hogy kialakítsak egy új kapcsolatot. Akkor még szerettem Piktort, hiába akartam önmagam előtt tagadni, erre elég rövid úton ráébredtem.

Malkó minden szempontból megfelelt volna... de mindig kifogásokat gyártottam, hogy miért nem éri meg megpróbálni, míg aztán elszalasztottam. Félévkor itt hagyta az egyetemet, mert nem jött be neki az, amit tanult, és úgy döntött, hogy inkább újra felvételizik, egy teljesen más típusú szakra. Azóta nem beszéltünk. Nem akartam kínozni magam, és már értelmét sem láttam: hiába lenne minden tökéletes papíron, ha egyszer tudom, hogy bármit tenne, bármennyi idő telne is el, soha nem tudnék belé szerelmes lenni. Ő pedig sokkal többet érdemel ennél.