Amiről nem beszélünk...

Az előzőekben már utaltam erre a bejegyzésre, és most tessék:

Kevés olyan dolog történt Piktorral, amiről nem beszélünk. Talán azért van ez így, mert sosem engedtem, hogy lefojtva maradjanak a dolgaink, mert annak rendszerint csúnya vége lett. Első ízben, amikor lefojtás történt, sírógörcsöt kaptam, amitől ő is elkezdett sírni, a végén pedig ott bőgtünk egymás vállán. Egy másik alkalommal nagyon csúnyán összevesztünk, amiért otthagyott egyedül a gólyabálon, akkor 4 napig jóformán szóba sem álltam vele. Legutóbb pedig valamivel megbántott, én faszfejnek neveztem, ő pedig nyilvánvalóan megsértődött, az ezt követő 30 másodpercben pedig sikerült annyira felhergelnünk egymást, hogy meggondolatlanul a fejemhez vágta, hogy rajtam van a kabátja, így ő fog megfázni, nem én. Válaszul közöltem, hogy vagy visszaveszi, vagy levágom a földre, majd inkább hozzávágtam és egy szál ujjatlanban rohantam el a februári éjszakába. Ő meg persze futott utánam, és könyörgött, hogy vegyem vissza a kabátját, aztán következett a szokásos ölelgetés, simogatás és fülbe suttogott "utálok veszekedni veled"... (és ez este további része)
A lakótársamnak igaza volt. Tényleg olyan a kettőnk dolga, mint egy rossz brazil szappanopera.

Viszont van valami, amiről sosem beszéltünk... és gyanítom, hogy soha nem is fogunk...

Október vége volt, azon a héten már szerdán délben hazamentem (őszi szünetre), kedd délután érkezett meg Piktor 22 éves öccse, Ábel. Hétfőn többünknek is megígérte Piktor, hogy bemutatja, ha lemegyünk bulizni kedd este. Hát, egy jó kis beöltözős bulit senki nem hagyhat ki, és amúgy is kíváncsi voltam Ábelre. Ha már egyszer olyan kiemelt státuszom van Piktor életében...

De amikor hallottam, hogy Ábel utolsó óra után ott fog várni valahol az egyetem előtt... valahogy leblokkoltam. Nem tudtam, mennyit tud rólam/rólunk, így jobbnak láttam lemaradni egy kicsit, és inkább Ria barátnőmmel és Adonisszal (az egyetlen ember, akire Piktor valaha is féltékeny volt) csoszogtam a tanszék felé. Akkor tűnt csak fel, hogy a két Magas nagyjából 1 perces hátránnyal jön utánunk. Ria beszólt valami vicceset Piktornak, amikor elmentek mellettünk, de nem vette a lapot, hogy nem jópofáskodni akart, hanem mondjuk az öccsét kéne bemutatnia, aki tiszta Piktor volt, leszámítva a szinte szőke haját, kék szemét, és azt a 10 centi hátrányt magasság tekintetében.

Őszintén nem sok kedvem volt bosszankodni azon, hogy Piktorka megint tökfej pasiként viselkedett, és inkább azzal töltöttem a délutánt, hogy a különleges esti vámpírsminkemet kísérleteztem ki, aztán palacsintát gyártottam. A késő délutáni órán még megbeszéltük, hogy ők is biztosan lent lesznek az esti bulin. Én óra után elrohantam színházba, és 10 óra is volt, mire haza estem, a lábfejem szörnyen hasogatott, de szépen felvettem a pántos fekete miniruhámat, megcsináltam a sminket, koccintottam a lakótársammal és a barátnőivel, aztán lefeküdtem éjfélig pihenni. A hajam inkább volt már zombis, a lábamat szó szerint lefagyasztottam a hűtőzselével, hogy ne érezzem, mennyire fáj.

Ahogy beléptem a buliba, rögtön a Magasakat kerestem, de még nem voltak sehol. Szóval szépen beálltam a ruhatár előtt kígyózó sorba. És akkor belépett Ábel. Megállt, és nem tudom, hogy engem figyelt-e rögtön, vagy csak úgy nézegetett... Aztán megérkezett Piktor, és egy bocsánatkérő mosoly kíséretében befurakodott mellém a sorba.

Hamar rájöttem, hogy nem járhatok külön utakon, mert akkor nagyjából az összes srác venni fogja a bátorságot, hogy belemarkoljon a fenekembe. Na, azt már nem! Miután bemutattak minket egymásnak, Ábel elment Piktor lakótársaival, de Piktor velem maradt. Nagyjából fél óra múlva tért vissza a kisebbik példány, a srácok hazamásztak, hárman maradtunk. Eltáncolgattunk így, aztán Piktor elment WC-re. Egy ideig csak vigyorogtunk egymásra Ábellel, hogy na, akkor most mi legyen? Pont a Back in Time kezdődött, amikor felém nyújtotta a kezét, hogy gyere, táncoljunk. Először baromira zavarban voltam, mert éreztem, hogy legalább egy picit tetszem neki, és ezzel a helyzettel nem igazán tudtam mit kezdeni. Mit tehettem volna? Mondjam azt, hogy bocsi Ábel, nem táncolhatunk, mert cirka egy hónapja nem kevés nyálat cseréltem a bátyáddal, aki láthatóan volt akkora gyökér, és nem avatott be téged abba, hogy ki vagyok, mindannak ellenére, hogy ti állítólag mindent megbeszéltek egymással?

Nem gondolkodtam józanul. Meg valahogy imponált ez az egész.

Ábel baromi férfiasan helyes pasi volt, ahogy a bátyja is. Aranyos, vicces... Egész este azon voltam, hogy megnevettessen, és sikerült is neki. Jól éreztem magam vele, és egyáltalán nem görcsöltem azon, hogy mit gondolhat rólam. Közben persze Piktor is visszatért, mi szétváltunk, aztán megint pisi (ugye a sör áldásos hatásai), mi pedig megint táncoltunk. Az elején puszta jófejségnek is betudhattam a viselkedését. Próbáltam is ezzel magyarázni, mert ezzel meg tudtam birkózni. Aztán elmentünk inni egy kört, beszélgettünk a pultnál, de elég nyilvánvaló volt, hogy Ábel szívesen lekoptatná Piktort, hogy kettesben maradjon velem. Tetszett. Nem tehettem róla. Hogy az akkori szavaimmal éljek: olyan, mint Piktor, csak kicsit populárisabb verzióban, aki mellett olyan könnyen érzi jól magát az ember.
-Menjünk vissza táncolni - ajánlottam.
-Kettesben, hármasban vagy mi? - kérdezett vissza Ábel.
Léna, ezt jól megcsináltad magadnak...
Tudtam, hogy már valamiféle magyarázatot vár arra, hogy mi van köztem és Piktor között. Vagy állásfoglalást, hogy érdeklem-e, és nem feleslegesen töri magát.
Válasz helyett csak megfogtam a kezét, hogy akkor menjünk ketten. Jó, nem én kezdeményeztem először, mert fogta ő már előtte a kezem is, a derekam is. Piktornak meg egy idő után leesett, hogy itt valami van, mert többször látványosan hagyott minket kettesben.
És persze, hogy zavarta.
Ami viszont engem zavart.
Nem akartam megbántani.
De nagyon jól éreztem magam Ábellel.
Nem nyomult durván, végig tartotta magát ahhoz, amit az este elején mondott: az lesz, amit én akarok. Nem tapizott, és láttam, hogy nagyon szívesen megcsókolna, de én ilyenkor mindig leszegtem a fejem, mert tudtam, hogy ezt egyikünkkel sem tehetem meg.
Amikor a nyakához hajtottam a fejem, folyton az kattogott az agyamban, hogy finom illata van, de nem olyan jó, mint Piktoré. Magas, és tök jó vele táncolni. De nem olyan, mint Piktorral. Mert minden szép, de attól, hogy ennyire hasonlítanak, ő sosem lesz Piktor.

Az az este nagy hatással volt rám. Még azóta is ezen kattog az agyam. Miért akartam valakit, aki ennyire hasonlít arra, aki összetörte a szívem? És közben miért hőköltem vissza, amikor láttam, hogy ez bántja Piktort? És egyáltalán miért tetszett nekem Ábel? Saját maga, vagy "csak" a bátyja miatt?

Piktoron láttam, hogy morcos, kértem, hogy beszéljünk, vagy legalább táncoljunk egyet. Utóbbi megtörtént, de ezzel csak azt értül el, hogy Ábelt még jobban összezavartuk. Láthatóan nem tudta hova tenni a kettőnk kapcsolatát. Hajnali 3 körül Ábel és én már baromi fáradtak voltunk, próbáltuk rávenni Piktort, hogy menjünk, de szabályos hisztit vágott le, hogy ő még maradni akar, de ha annyira akarunk, nyugodtan menjünk. Nyeltem egy nagyot. Mintha csak azt mondta volna: ha ilyen jól érzitek magatokat együtt, akkor menjetek csak, és csináljatok egymással, amit akartok, mit érdekel engem!
Maradtam.
Piktorral.
Meg akartam beszélni vele a történteket. Búcsúzáskor még ott állt mellettem, Ábel pedig előbb megpuszilta a mutató és középső ujját, majd a homlokomhoz, aztán az orromhoz, végül pedig az ajkaimhoz érintette, aztán hazament.

Megragadtam Piktor kezét, hogy menjünk ki levegőzni. Egymásba karolva álltunk, amikor Ábel visszajött, hogy nem tud bemenni a lakásba, mert Piktor lakótársai alszanak, nála pedig nincs kulcs. Azt hittem az volt az este legkínosabb pillanata, de kiderült, hogy korántsem.

Végül, közös erővel meggyőztük Piktort, hogy menjünk haza. Említettem már, hogy 300 méterre lakunk egymástól, a szórakozóhely, ahol voltunk, még ennyire sincs az albérletemtől, előbbi okból pedig elég logikusnak tűnik, hogy együtt járunk kb. mindenhová. A keresztútnál álltunk meg búcsúzkodni. Piktor előbb megpuszilt, aztán olyan szorosan magához ölelt, mint talán még soha. Aztán még egyszer... Nem tudom, ebben az volt-e, hogy hiányozni fogsz a szünetben, vagy meg akarom mutatni az öcsémnek, hogy eszébe se jusson kikezdni veled... Aztán jött Ábel, és olyan aranyosan nézett... Piktor már elfordult, amikor megölelt és megpuszilt az öccse.

Én tudtam, hogy ilyen helyzetbe soha többé nem akarok kerülni. 

Nem tudom, Piktor mit és hogyan mondott el Ábelnek az este után, és végül én milyen szerepbe kerültem a történetben. Áldozat voltam, megértett, gyűlölt, hibáztatott...
De miután visszajöttünk szünetről, teljesen más volt. Mindig körülöttem ült, de nem soha nem mellettem. Amikor megkértem, hogy beszéljünk egy kicsit, annyit szedtem ki belőle, hogy szünetben volt egy kisebb veszekedése a tesójával, és csak nehezen szokik vissza a normál kerékvágásba, de a viselkedése nem irányul senki ellen, különösen nem ellenem.
Nem  tudom, mit vártam. De sosem mertem megkérdezni, hogy tudott-e rólunk Ábel, mielőtt, találkoztam vele, és ha nem, akkor utána mit mondott.
Ria szentül meg van róla győződve, hogy teszteltek. Ezt az elméletet sosem tartottam relevánsnak, mert nem hiszem, hogy Ábel ennyire jó színész lenne (bocsi, ha lebecsültek, ha mégsem így van, megajánlok neked egy Oscart). És szerintem inkább a lányok folyamodnak ilyen cselekhez. A fiúk nekem ebből a szempontból sokkal egyenesebbnek tűnnek.

De tartottam magam ahhoz, hogy tisztességes leszek: azóta sem beszéltem Ábellel, még akkor sem, amikor úgy láttam, hogy komoly bajok vannak Piktorral, és tényleg szólnom kéne, legalább a testvérének. De tudtam, hogy ez úgyis rám ütne vissza, és egyedül fogtam bele a terápiába.

Egyedül Ábel szülinapján szegtem meg a némasági fogadalmat, de gondoltam, egy üzenőfalra posztolt jókívánság nem fog testvérháborút indítani, és rám sem vet rossz fényt.



A Piktorral egykorú unokabátyám szerint egyértelmű, hogy féltékeny volt. De ne várjam, hogy ezt be is fogja nekem ismerni. Ne számítsak arra, hogy meg fogjuk valaha is beszélni, hogy felfogta; a tesója is teljesen oda volt értem, legalábbis egy este erejéig biztosan, (a többit meg nyilván csak ők tudják).

Tudom, a testvér egészen speciális eset, de amúgy milyen jogon féltékenykedik rám? Nem ez volt ez egyetlen alkalom, amikor elkezdett gyagyán viselkedni, amikor pasi került a közelembe. Nem kellettem neki, de azért másé se legyek? Vagy hogy van ez? Mindaddig elmélyült beszélgetést folytat, amíg kezet nem csókol nekem egy számára ismeretlen srác a szakesten. Akkor hirtelen ott terem, mintha hirtelen mindenki baromi fontos lenne. Aztán nem lehet miatta rendesen fényképezni, mert belegyez...

Inkább Robinak kellett volna neveznem téged. Gyagya Robinak....

Ha én viselkednék így, csak nézne rám a nagy zöld szemeivel, és kislánynak, de minimum gyerekesnek nevezne. Én pedig közölném vele mint a múltkor, ha én kislány vagyok, akkor ő pedofil.