Tudom, tudom... Megint elhanyagoltam. Mindig megfogadom az ellenkezőjét, de egyszerűen nem megy. Próbálom magamnak is megfogalmazni mindazt, ami az utóbbi hónapokban játszódott le az életemben, de néha még mindig belekeveredem.
Piktorral talán egy pár leszünk. Egyszer. Ki tudja. A szakesten megint összegabalyodtunk, és miután először megcsókoltuk egymást, ő vetette fel, hogy mi lenne, ha mégis megpróbálnánk együtt. Párként.
Lassan már mi magunk sem tudunk kiigazodni a viselkedésünkön, azóta sajnos nem is volt alkalmunk találkozni és megbeszélni, hogy mi volt ez az egész. Mert érzem, hogy ő sem tud elengedni, és én fontos vagyok neki, ahogy ő is nekem.
Azalatt az idő alatt, amíg nem találkoztunk, én felfogtam, hogy mit veszítettem el, és talán ezért van az, hogy másodszor már nem félek tőle annyira. Bárhogy lesz is, nekem úgy jó lesz. Csak legyen már rend mindkettőnk életében, hogy képesek legyünk tovább lépni és boldogok lenni, valaki más mellett.
Tudom, sokat kell dolgozni a kettőnk dolgán. Már én sem érzem azt a mindent elsöprő szerelmet. Sőt, abban sem vagyok igazán biztos, hogy egyáltalán még szerelmes vagyok Piktorba. Sok idő, sok sérelem... és egyszerűen csak rájöttem, hogy nem csak hogy nem tökéletes, de még csak nem is ő az egyetlen pasi a földkerekségen, ráadásul nem ő az egyetlen, akinek kellek. Ez van. Lehet, hogy ez furcsa hozzáállás, de hiába a szerelem, ha minden este úgy sírod magad álmodba, és nyomorultnak érzed magad minden egyes alkalommal, amikor a közeledben van, mert tudod, hogy nem a tiéd, és (talán) soha nem is lesz az. Boldogtalan vagy, mert csak arra vágysz, hogy valaki figyeljen rád, kicsit törődjön veled, hogy ismét nőnek érezhesd magad, ne pedig egy kifacsart felmosórongynak, amit a sarokba hajítottak porosodni.
Mégis azt hiszem, hogy megérdemelnénk első körben egy igazi, nagybetűs randit, aztán pedig egy esélyt, hogy lássuk, mi sül ki ebből. Milyen az, ha mi ketten tényleg együtt vagyunk, és hagyjuk alakulni a dolgokat, és nem görcsölünk azon, hogy mi lesz, hogy vajon elég-e az, amit egymás iránt érzünk. Hogy passzolunk-e, hogy vajon nem különbözik túlságosan a temperamentumunk? És ne adj isten, nem fogunk folyton veszekedni?
Benne van a pakliban, hogy nem fog működni. De akkor még mindig ott az esély arra, hogy szép békén szétváljanak útjaink, és lezárjuk életünknek ezt a szakaszát. Nem törvényszerű, hogy rosszban kell lenni szakítás után, és hiszek benne, hogy mi ketten nem is lennénk, amennyiben sikerülne együtt megoldani a dolgot.
Már abban is hiszek, hogy akkor is fennmaradhat köztünk valamiféle kapcsolat közöttünk, ha most mégsem próbálnánk meg. Már elveszítettem egyszer, tudom milyen nélküle, így azt is tudom, hogy erre nem lennék képes még egyszer. Legalábbis nem addig, amíg nap mint nap találkoznom kell vele az egyetemen. Furcsa is, kínos is, és teljesen hasztalan, mert még csak a második alkalommal beszélgettünk újra, amikor egymás gabalyodtunk. Ergo a különlét nem szüntette meg a vonzódást és a vágyódást kettőnk között, csak épp nem volt meg a szokásos csatorna, így csak gyűlt és gyűlt és... hatalmasat robbant.
Hiányoztunk egymásnak, és rengeteg sérelmünk van, amit meg kell beszélnünk, mielőtt bármelyik irányba is dönthetnénk a kettőnk dolgáról. De jó is ez így, mindent csak szépen, lépésről lépésre.
