A fájdalom versei

Mindig keresgéltem a saját hangom, s az utóbbi hetekben éreztem azt igazán, hogy már nem kell kutatnom a szavakat, mert gyakran egyszerűen ösztönösen jönnek. Kopogtatnak agyam kis ajtaján, és jelzik, hogy ők bizony bejönnének, túl hideg van odakint a hóban.
Lehet vitatni, hogy tehetséges vagyok-e vagy sem, értékes-e amit csinálok vagy sem.

Számomra az a fontos, hogy a versek mindig ott vannak számomra, ha szomorú vagyok és csak sírnék. Miközben kiírom magamból a fájdalmat, úgy érzem tisztán látok, és van arra esélyem, hogy kivergődjem ebből a helyzetből.

Piktor remek múzsa... de azért ezt a pár hónapot lehet, hogy inkább megspóroltam volna.

RAGADD MEG

Ragadd meg a napot,

Csak fond köré karod,

Bárhogy kapál, ne

Engedd soha el.

Ragadd meg mohón,

Csókold forrón,

Érezze meg, te leszel

Neki az az egy.

Ragadd meg a percet,

Mert bármit kapsz,

Nem lesz a tiéd,

Csak ha így marad.

Ragadd meg, hogy

Ne hulljon többé

Az önvád könnye,

Mert ha nem teszed,

Fájni fog örökre.

MONDJÁK

Mondják, hinned kell és remélni,

De mit érsz vele, ha közben

Körötted minden darabjaira

Hullik, alattomos csöndben.

Mit ér neked, ha látod,

Hogy múlik el minden?

Tisztesség, szeretet…

Eltűnik a ködben.

Nem fáj, hogy szívedet

Vad szelek tépázzák,

S könnyeid már csak

Holt arcod mardossák?

Én látom mi vagy, vagy

Voltál ezelőtt…

Ifjú szíved szeretett,

Majd darabokra tört.

Csak egy vagy már, a sok

Megtört lélek közül,

Kiknek a keserűség

Korán a hátukra ült.

S már nem vagy egyéb,

Csak vacak romkupac,

Ha nem leled meg

Kriptádból a kiutat.

MÉG LÁTOM

Látom remegő cseppjeit

A kora őszi estnek,

Mikor megláttalak,

S már nem feledhettelek.

Érzem, hogy dobol szívem,

Az irgalmatlan

Várom, mikor csendesül

Le, bírhatatlan.

Ajkamon ajkad híd,

Szívemtől szívedig,

Ölelő karodban

Időmnek vége sincs.

Nyeldeklem könnyeim,

Senki se láthassa;

Szívem reped, szakad

Mégis rajtad kacag.

Te könnyen feledsz, mert

A döntés a tiéd,

Könnyed nem pazarlod,

Ily kis semmiségért.

Eltemeted magadba

Ha fáj, azt is, ha éget,

Nem tűröd, ha valaki

Szeretni akar téged.

Agyadat nem süti

Nyársán a bánat,

Kezedet nem köti

Béklyó, nem fájhat.

Görcsbe fagyott karom

Mégis téged kutat,

Szívünk lassan fárad,

S nem lel újra utat.

Tiszta kövön járunk,

Óvatosan lépünk,

Csak a régi szennybe

Nehogy belelépjünk!

Hiába hiányzol,

S hiába könnyezem,

Te sosem változol

Mert ez így jó neked.

25

Föl-fölkapó förgeteg

Karodban álmodnék förtelem

Gyönyöre táncol lelkemen

Ártatlan lépked velem

Testetlen

Remegek bele tehetetlen

Nyújtanám míg engedhetem

Hadd menjen szaladjon

Velem ne maradjon

Fájdalomba bele ne szakadjon

Lelkembe érzelmesen marjon

Mit bánom míg hagyhatom

Engem ölel erős karja

Engem kutat puha ajka

Balga ésszel őt kívánom

Lankadt szívvel őt imádom

Ernyedt kézzel őt markolom

Ködös, sápadt hajnalokon

Míg majd egyszer azt mondhatom

Én már ezt így nem akarom

Hozzá én már nem tartozom.

KESERGŐ

Felhúzott térddel ülök

A szélben, s engedem

Hadd seperje, hordja

Fájdalmamat rakja tova.

Merengve nézem a kopár

Téli szépet, s latolom, hová

Lett a régmúlt dicsősége.

Mikor enyém volt, mit

Akarnom sem kellett,

Mert ma már azt sem

Adják, amiért fél

Karomat is odaadnám.

MIÉRT

Csókja még égeti

Ajkam, s nem tudom,

Mi volt, hogy bűntudat

Tartotta mellettem, vagy

Tiszta szíve bánja,

Hogy lelkem apró sebeit

Szándékkal marja, vagy

Óvatlan kapirgálja

Miért ilyen vak, ajka

Mért oly konokul szótlan

Dühöm miért szítja fel,

Újra meg újra, mért

Hallgat, ha nem kell,

Majd miért kavar fel

Újra, s ezerszer?

VANNAK

Vannak, kik epednek

Mások már felednek.

Lehet, majd megvetnek

Csendben már temetnek,

De ne bánj semmit, míg

Vannak, kik szeretnek.

FALTÓL FALIG

Faltól falig szőnyeg, mindent jól eltakar

De a réseken a múlt, mint szürke por

Száll alá, s mérgez lassan, a felszín alól

Nem szólok róla, ha fullaszt is, sepregetem

Tovább

Én mégis szeretném, ha olyan barátok

Volnánk, akik a tiszta lapot nem söprésre

Pazarolják.

HULLÁMVASÚT

Sikongva repített a hullámvasút,

Hajamba a szél kapkodott, így

Teltek minálunk az imbolygó hétköznapok.

Lelkem szárnyalt, de a csúcson

Hirtelen mélybe zuhant,

A hullámok túloldalán

Megpihent unottan.

Pilláim lezártam, ne

Várja senki sem, hogy

Én leszek az, ki mindent

Kibír, s bármit elvisel.

Az emberek virággal kísérnek,

Majd puha földbe tesznek,

Koszorúkkal fednek, már

Könnyeik peregnek.

Üvöltném arcukba még,

Sokszor, s ezerszer;

Hiába temettek bolondok,

Amíg még nem vagyok halott!

Az első szerelem, az első csalódás

Az utóbbi hónapokban úgy éreztem, a poklok poklát élem át. Hol fent voltam, szinte szárnyaltam, aztán olyan mélyre zuhantam, hogy magam sem tudom, hogy sikerült mindig talpra kecmeregnem.

Amikor az ember megismerkedik valakivel, akit tényleg őszintén, tiszta szívből tud szeretni...

Először izgatott, mert tudja, hogy ez valami új. Majd reménykedik, mert hinnie kell abban, hogy az érzései viszonzásra találnak. Amikor úgy érzi, megkapta, amire vágyott, hogy beteljesültek a vágyai, szárnyal magasan, a felhők fölött.

Nagyon magasra jutottam, mert bíztam abban, akit szerettem. Bíztam abban, hogy sosem bántana meg, sosem hagyna cserben. 

Tévedtem.

A szívemet darabokra törte az első ember, akire azt mondtam életem során, hogyha ő velem maradna, soha többé nem kellene senki más. Nem keresném többé a szerelmet, mert benne valami olyasmit találtam meg, ami nagyon ritka, és egy életben talán csak egyszer adatik meg. Mintha a másik felemre leltem volna rá.

Mondom ezt 18 éves fejjel. De attól, hogy fiatal vagyok, naiv és tapasztalatlan, miért ne lehetnének az érzéseim valódiak?

Hónapok teltek el azóta. 

És még mindig nem tudtam elfelejteni azt a srácot, akinek az első csókomat adtam. 

Bíztam bennem, ő pedig úgy viselkedett velem, ahogy soha nem érdemeltem meg.

Most a barátom.

Legalábbis azt hiszem. 

De hogy lehet valaki a barátom, akibe szerelmes vagyok?

Bármit tett is ellenem az utóbbi hónapokban, sosem tudtam utálni érte.

Mindenért megbocsátottam.

Mindig.

Nem akarok tovább szenvedni.

De azt sem tudom, hogy mit tehetnék ellene.

Hajnali részegség

Tegnap olvastam egy cikket és rengeteg kommentet arról, hogy mennyire közönséges, undorító stb..., ha egy nő lerészegedik. Szeretném leszögezni, hogy ebben a bejegyzésben nem fogok univerzális igazságokat közölni, csupán néhány saját sztorin keresztül mondom el, hogy viszonyulok ehhez a kérdéshez. Lehet bírálni, de én nem ítélkezem senki felett.

Felnőtt vagyok, vagy legalábbis nagykorú, és igen, mindenki jól gondolja, hogy nőnemű lény. Életem első 18 évében sosem nézegettem a pohár fenekére, mert elhittem, amit a szüleim mondtak; hülye, aki csak részegen tudja élvezni a bulizást.

Na, mármost szeptemberben bekerültem egy teljesen új közegbe, ahol egyes lányok jobban bírták a vedelést, mint a fiúk, és cseppet sem szégyellték, ha kicsit mégis megártott. Nem büszkélkedtek vele, de nem is süllyedtek el a sárga föld alá, mert sosem tettek semmi közönségeset.

Szórakozóhelyeken sem igen fordultam meg idehaza, de hamar rá kellett jönnöm, hogy alapvetően minden buli oltári gáz (főleg negyed 1 előtt), ha képtelen vagy lazítani. Van akinek alkohol nélkül is megy, én magam nem ehhez a táborhoz tartozom. Nem bírom, ha belegázolnak a privát szférámba, és egyébként is botlábú vagyok, szóval tényleg szükségem van egy kis turbóra ahhoz, hogy ne érezzem totál kínosan magam. Ez nem nem feltétlen és szükségesen jelenti azt, hogy a sárga földig kell innom magam, sőt szórakozóhelyen eszembe sem jutna annyi barom között többet inni a kelleténél. Mi történne, ha a tapizós idiótáknak lenne is mit kihasználniuk? Minden bizonnyal egy bokorban hevernék, miután végig ment rajtam egy teljes baráti társaság háromszor.

Életemben először szeptember 16-án rúgtam be, de úgy igazán. Az egyik csoporttársnőmmel megbeszéltük, hogy lenézünk az egyik szabadtéri koncertre. Legutóbb is kényelmesen elborozgattunk kocsmázás helyett,  nem volt belőle semmi baj, csakhogy ezúttal mindketten hoztunk magunkkal egy-egy üveg borocskát. 

Amikor Ella közölte, hogy Piktor is csatlakozik hozzánk, eléggé elkerekedett a szemem, mert nekem délelőtt még azt mondta, az a "szent ember" , hogy hazamegy a hétvégére. Rosszul esett, hogy Ellával beszélte meg ezt az egészet, aki egyébként egy gyönyörű és kedves, nem mellesleg pedig okos lány, és akire éppen ezen tulajdonságai miatt voltam rohadtul féltékeny. Akkor még bizonytalan voltam azzal kapcsolatban, hogy Piktor akar-e egyáltalán valamit tőlem, így minden lányban potenciális fenyegetést láttam a pozíciómra.

Nem akarok további részletekbe bonyolódni, lényeg, hogy nálam az első eset egyértelműen érzelmi okokból következett be. Nem fogom szépíteni, kezdetben úgy vihogtam mint akit csiklandoznak, képtelen voltam egyenesen menni, így Piktor kísért el még wc-re is, ahol a cowboy kalapos bácsi csak annyit mondott hatalmas vigyorral az arcán:

-Látom, jól alakul az este!

A kisagyam már érzékelte az elfogyasztott 7 és fél deci Dankó minden egyes cseppjét, iszonyatosan szédültem, de legalább büntetlenül odabújhattam Piktorhoz, aki a világért sem engedett volna el. Szépen a derekamra fonta a kezét, néha ringatott, beszélt hozzám, én pedig élveztem az illatát és a borostája simogatását az arcomon.

A koncert szerencsére csak egy kilométerre volt az albérlettől, de legalább kettőnek tűnt, amíg az oldalához tapadva visszagyalogoltam. Annyira szerencsétlen voltam már az első pár lépcsőfokon, hogy úgy döntött, nem kínlódik velem tovább. Inkább felnyalábolt, és felvitt a negyedikre. Úgy éreztem magam mint egy (részeg) hercegnő, és akkor már teljesen biztos voltam benne, hogy az nem lehet, hogy Piktor csak egy barát legyen az életemben.

A második alkalom hasonló koreográfia szerint zajlott: fáradt voltam, nem volt időm enni, és teljesen magam alatt voltam Piktor miatt, de azért lementünk megünnepelni, hogy túl vagyunk az első zh-időszakon. Ismét adott volt Pista, ismét elfogyasztottam egy egész üveggel. 

Aznap este komolyan beszélni akartam Piktorral a dolgainkról, és ezt ő is tudta, én viszont képtelen voltam rászánni magam, így csak megkértem, hogy bontsa ki nekem az üveget. Kiöntöttük két pohárba, én pedig beszéd helyett elkezdtem iszogatni. Az első pohárral addig tüntettem el, amíg ő vett egy sört a pultnál, aztán mikor rájött, hogy ebből a sebességből baj lesz, próbálta elkobozni a második poharat, de néhány perc után sikerült visszaszereznem. Ily módon kevesebb, mint fél óra leforgása alatt pusztítottam el a 7,5 dl-t, ennek következtében olyan szinten szédülni kezdtem, hogy ülő helyzetemben a vállának döntöttem a fejem, így beszélgettünk. Ismét igénybe kellett vennem a "kari" szolgáltatást. Vizet itatott velem a konyhánkban, de csak azt érte el vele, hogy közöltem, hánynom kell. De amikor kinyitotta a wc ajtáját és felkapcsolta a villanyt, akkor azért kezdtem el vinnyogni, hogy kisüti a szememet a lámpa. Lefektetett az ágyamba, betakargatott, majd puszit nyomott a homlokomra, én pedig azon imádkoztam, hogy ne forduljak le menten az ágyról, mert annyira szédültem.

Hogy mit tanultam ezekből az esetekből?

Hogy sosem árt, ha kéznél van egy (vagy több) Piktor, aki vigyáz rád és nem hagyja, hogy hülyeséget csinálj, akár a legjobb bulit is otthagyja azért, hogy téged hazavigyen.

A második, hogy soha semmilyen körülmények között ne indulj el otthonról üres gyomorral. Vigyél magaddal ropit, egyél zsíros kenyeret (kivéve, ha refluxod van mint nekem),bármit, csak EGYÉL, ha inni mész!

Csak az ökör iszik magában, de társaságban minden jobban csúszik. Tapasztalat.

Ismerd a határaid! Lehet, hogy egy Dankó Pista nem hat azonnal, de ha üt, akkor nagyon. Ne akarj mindent azonnal meginni, mert... mert ne. Komolyan! 

Az alkoholos befolyásoltság nem lehet kifogás, vagy magyarázat semmire. 

-Megcsókoltalak? Részeg voltam. 

-Folyton be vagyok indulva rád? Tudod, hogy ittam. 

Hát cseszd meg, ez még mindig nem nyerő! El tudod képzelni, hogy mekkora fájdalmat okozhatsz ezzel? Hát persze, hogy nem...

Végül, de nem utolsó sorban: mindenki a saját kárán tanul. El sem tudtam képzelni, hogy milyen lehet részegnek lenni, amíg meg nem tapasztaltam. Ma már tudom, hogy ott van lehetőségként, ha tényleg magam alatt vagyok, és máshogy nem tudok kilendülni a holtpontról, mégsem élek vele minden egyes alkalommal. Mert nagyszerű barátaim vannak, akikkel jobb megbeszélni a dolgokat, mint elinni az agyamat. Mert lehet, hogy minden gondomat elfelejtem, mindent elmondok, ami a szívemet nyomja, de tudom, hogy azt is meg kell tanulnom, hogy valljak színjózanon színt. És egyébként is... ki a fene találta ki a másnapot?

Piktor, avagy a megismerkedésünk története

"Ó, Romeo, mért vagy te Romeo..."

Sosem volt még normális párkapcsolatom, ami részben abból adódik, hogy meglehetősen későn érő típus vagyok. Ezt sosem éreztem problémának, mert az Írás mindig is hű társam volt, akihez bármikor fordulhattam, amikor bánat gyötört, és rendszerint vigaszt is leltem benne, de sosem kért semmit viszonzásul.

A problémákat tetézte, hogy minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy okosabb vagyok, mint a kortársaim egy jelentős része. Nem érettebb, csak okosabb. Ez pedig igen gyakran riasztotta el mellőlem a fiúkat. Egyszer egy szakmunkástanulóval randiztam, aki minden harmadik mondatomnál értetlenül ingatta a fejét, mert a felét sem értette annak, amit mondtam. Én az a típusú ember vagyok, aki imád bohóckodni, de élvezi a hosszú, tartalmas beszélgetéseket is, de egyik sem képes önmagában huzamosabb ideig kielégíteni. Ezért mindig olyan embert kerestem, aki majdnem annyira őrölt mint én, de ettől még az élet nagy dolgairól is lehet vele társalogni.

Ebben az álmos kisvárosban kevés esélyem volt ilyen embert találni, habár ebbe a ténybe már igen korán beletörődtem, és azt mondogattam magamnak: Majd az egyetemen!

Az első ismerkedős sörözésen ismerkedtem meg Piktorral. Először azt gondoltam, nem is csoporttársunk, mert látszott, hogy idősebb nálunk. De ott ült mellettem, mindig mosolygott, így őt is bevontuk a beszélgetésbe. Mint kiderült, majdnem 8 évvel idősebb nálam, és tényleg egy szakra jár velünk. Nem mondom, hogy rögtön tetszett, de hamarosan azt vettem észre, hogy nem érdekel az asztal másik végében ülő Adonisz, aki valahogy ezek után már nem is tűnt annyira különlegesnek. Piktor magas volt, barna hajú, hatalmas zöld szemekkel és sűrű, sötét pillákkal. Az arcát már nem éppen pár napos borosta fedte, de ennek a hatását némileg ellensúlyozta a mosolya. Az a mosoly, amely bárkit képes volt levenni a lábáról.

Amikor indultunk egy egyetemi klubba, nem találtam az esernyőmet, ő pedig ott maradt velem a kocsmában, hogy segítsen megkeresni. Nem jártunk sikerrel, így végül fölém tartotta az esernyőjét, és egymás mellett lépkedve tettük meg az utat a kocsmától egy egyetemig. Amíg átértünk, elmesélte, hogy már van egy rajztanári diplomája, de eddig nem akarta nagydobra verni, mert félt, hogy kinéznénk. Közöltem, hogy én aztán nem vagyok ilyen, és hasonlók. Nagyon jól éreztem magam a társaságában, de tudtam, hogy nem maradhatok sokáig a buliban, mert másnap megyek haza. Azt sem tudtam, hol a buszpályaudvar, melyik állásról indul a buszom és hasonlók. Nem ismertem még a várost, így eléggé bepánikoltam ettől a helyzettől.

Azért persze győzködött, hogy maradjak még, de negyed kettő körül mondtam, hogy akkor én most megyek. Már a kocsmában rájöttünk, hogy alig öt percre lakunk egymástól, meg is beszéltük, hogy majd együtt megyünk haza, de ő persze még maradni akart. Én vállat vontam, és elindulta a ruhatárba a kabátomért. Mire a bejárathoz értem, ő már ott várt.

- Tényleg hazamentél volna egyedül?

A vigyorom ennél szélesebb már nem is lehetett volna, és csak az egyik barátnőm aznap esti "jóslatára" tudtam gondolni : valaki fel fog figyelni rád.

Őszintének lenni

Kislány korom óta bennem volt valami kis huncutság, csintalanság, ami lehetlenné tette, hogy amolyan jó gyerek módjára mindig tisztességesen viselkedjem. Most nem arra gondolok, hogy a testem legkülönbözőbb pontjai díszítik hegek, örök emlékeztető gyanánt "jógyerekségem" egyes epizódjaira, hanem nyughatatlan természetem elkerülhetetlen kiegészítőjére, a hazugságokra.

A gyermek csak azért hazudik, hogy elfedje a csínyeit, de alapvetően nem akar semmi rosszat, csupán önmagát védi. Tudja, hogy rosszat csinál(t), de attól is fél, hogy megbüntetik. Idősödve fél bevallani, ha rossz jegyet kapott, inkább elhallgatja az igazságnak legalább egy kis részét, mert tudja, hogy csalódást okoz a szüleinek, és unja már a soha véget nem érő, "ha nem tanulsz rendesen, mehetsz pénztárosnak a Tescoba"- monológokat.

Később a magánélete védelmében ejt meg kisebb-nagyobb hazugságokat, és így tovább, és így tovább. A kör soha nem zárul be, mert mindig találhatunk jó okot arra, hogy elferdítsük az igazságot, vagy annak legalább egy kis részét. 

Az őszinteség fájna?

Ha jól belegondolok, mindig fel tudtam mutatni legalább egy meggyőző érvet, amiért nem kínzott gyötrő lelkiismeret-furdalás, amiért alkalmanként ferdítettem.

A szüleim nem örültek, hogy az egyetem első hónapjaiban igencsak rákaptam a bulizás ízére, így egy idő után nem közöltem, hogy programom van, csak tettem, ami jól esett, mert tudtam hogy megint csak prédikálnának. Úgy éreztem, ha elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy magamra főzzek, mossak, akkor azt is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, és nincs szükségem arra, hogy ők egyengessék az életem minden egyes pillanatát. Ebben az esetben egyértelműen a konfliktus elkerülése volt a végső cél, és úgy érzem, működött is.

Akadtak dolgok, amikről azért füllentettem, mert tudtam, hogy hatalmas balhé törne ki. Például amikor Piktor faképnél hagyott a gólyabálon, de később úgy tálaltam, hogy az egyik ismerősömmel jöttem haza, miközben nyilvánvalóan egyedül voltam, ráadásképp rám akaszkodott egy részeg srác is, de szerencsére sikerült leráznom. Arról pedig bőszen hallgattam, hogy korábban is előfordult hasonló, ami végül mindkettőnk részéről sírásba torkollott.

Életem legnagyobb hazugsága mégis maga Piktor.

Azt mondtam, sosem voltam szerelmes belé.        HAZUDTAM.

Azt mondtam, már tudok rá barátként tekinteni.   HAZUDTAM.

Azt hittem, túl vagyok rajta.                                 HAZUDTAM.

HAZUDTAM, HAZUDTAM, HAZUDTAM, csupa nagybetűvel ezerszer is hazudtam.

Nem tudok megbirkózni azzal, hogy beleszerettem valakibe, aki többször is elmondta, hogy még csak hasonlót sem érzett, legfeljebb pár órára. Beleszerettem valakibe, aki csak és kizárólag a barátom szeretne lenni.

De HAZUDNÉK még ezerszer is neki is, önmagamnak is, ha tudnám, hogy nem veszítem el. 

Mert szükségem van rá. És ez nem hazugság.