Lázadjunk!

Minden tinédzser életében eljön az az időszak, amikor megkérdőjelezi a szülei által képviselt értékrendet.

Sokáig azt gondoltam, hogy én kivétel leszek. Mindig is nagyon jó volt a kapcsolatom a szüleimmel, bármiről beszélhettem velük, nem léteztek otthon tabutémák. Nem éreztem, hogy túlságosan belegázolnának a magánszférámba, azt pedig el sem tudtam volna képzelni, hogy a dolgok máshogy is lehetnek, mint ahogy azt a szüleim gondolják.

Aztán minden megváltozott.

Szeptemberben elkerültem egyetemre, új társaságba... ahogy az lenne szokott.

Élveztem a szabadság ízét, hogy nekem senki nem mondhatja meg, mit tegyek, mikor, meddig és hogyan. Hogy én szabom meg a korlátaimat, és bizony még rosszalló fejingatással sem kell találkoznom, ha esetleg hetente többször is kimaradok hajnalig. Nem kell beszámolnom róla, hová megyek, kivel, mikor jövök meg, egyáltalán hazajövök-e.

Az elején nehezen szorítottam magam határok közé, mert csak jól akartam érezni magam, és fel nem fogtam, hogy a szüleimnek be bajuk ezzel 220 km-ről. Így eljött az az idő, amikor nem számoltam be minden egyes pillanatáról az életemnek.

Mert rájöttem, hogy a szüleim rendkívüli módon túlféltenek. Ahogy mindig is tették.

Otthon soha nem jártam, járhattam szórakozóhelyekre, és elképzelhetetlen lett volna, hogy esetleg egy nagyon picit többet igyak a kelleténél. A barátaim is hasonló neveltetésben részesültek, így nem zavart különösebben a dolog, azokat, akik lenéztek emiatt, pedig (előre is elnézést) le se szartam.

Ha jobban belegondolok, már korábban is voltak lázadási törekvéseim.

Évekig nem voltam hajlandó színes ruhákat viselni, csupán a fekete-szürke-fehér, legfeljebb sötétkék spektrumon mozogtam. Tudtam, hogy mennyire bosszantja anyát, én pedig baromi jól éreztem magam így. De eljátszottam ezt a nőies ruhákkal is, (de amikor beleszerettem a miniruhákba, ez is szépen felengedett) mert tudtam, hogy ez is nagy szívfájdalma. Vagy amikor levágattam a hosszú hajamat vállig érőre.

Mintha mindennel azt üzentem volna, hogy én irányítok, ez az én testem, az én életem, ne szóljatok bele!

Az igazi lázadás ideje, azonban ősszel kezdődött. Ennyi probléma egész gimnazista korom alatt nem volt velem. Mert mindig azt tettem és mondtam, amit ők elvártak, még ha nem is feltétlenül tudatosan. Hát most nem!

Nem akartam, hogy belemásszanak a magánéletembe, amit immáron úgy védelmeztem, akár egy sündisznó.

Még az okom is megvolt rá: kutakodtak az interneten Piktor után, pedig direkt megkértem őket, hogy ne tegyék, majd ha akarok mesélni róla, fogok. Nyilván elmondtam, hogy hány éves, mi a keresztneve, honnan való, hogy van már egy diplomája, és amúgy tök közel lakunk egymáshoz, hogy nagyjából tudják, hogy kivel szoktam mászkálni, de ezzel a nyomozósdival átléptek egy határt. Kedvem lett volna anyám képébe nyomni valamelyik aktot, amit Piktor rajzolt, és amúgy megtalálható az interneten: Na, ezt is láttad, ezt is láttad? Mit szólsz hozzá?

Azt hiszem anyában örökre tüske marad, hogy nem fogadtam meg többszöri tanácsát, és küldtem el Piktort a picsába (pedig a dolgoknak elég kurtított és cenzúrázott változatát kapta meg), hanem továbbra is jóban vagyunk, és még olyan "intim" ruhadarabot is viselek alkalmanként, mint Piktor pólója. Ami igazából karácsony óta már az én pólóm, de a múltkor még fennakadt a szeme, amikor meglátta a vasalásban.

-Kié ez ez XXL-es női póló?

-Anya, ez még ugyanaz a póló. (És nem női...)

-Melyik?

-Hát az...

-Ja...

(Mintha nem mutattam volna meg, hogy tessék család, Piktor tényleg nekem adta a Metallica-pólóját. De tudom, az volt anyám első reakciója: ilyen intim ruhadarabot?)

De lapozzunk.

Megkezdődtek az elvi viták, az újabb hangos veszekedések, de ezek jórészt arról szóltak, hogy valamiben már nem egyezik a nézetünk. Nehéz időszak volt, de úgy érzem ez a pár hónap elég volt ahhoz, hogy konszolidálódjon a helyzet.

Meglepő módon apával valahogy kiegyensúlyozottabb lett a viszonyom. Amikor megtudta, hogy mégsem kellek Piktornak, csak ennyit kérdezett: Ez buzi?

Még ha meglepő módon ő is kezdte meg a nyomozgatást, előbb jött rá, hogy kicsit messzire ment(ek). De talán ebben is az is közrejátszott, hogy másnap ráomlott a könyvespolc, amit tekinthetett az univerzum finom figyelmeztetésének.

Az óta pedig sokkal többet beszélgetünk, sokkal könnyedebben.

Karácsony tájékán esett meg az utolsó nagy vita köztem és anya között: fülbelövés.

Én már évek óta akartam még két fülbevalót, se sosem volt bátorságom meg is tenni. Tudtam, hogy nem engednék meg a szüleim, így fel sem vetettem. De most, hogy elmúltam 18, és szert tettem némi saját pénzre, úgy gondoltam, ideje megtenni.

-Ha februárban visszamegyek, lövetek még be 1-2 fülbevalót.

.

.

.

-Normális vagy? Tetoválást nem akarsz?

-Én igen - vágta rá apa vigyorogva. (gyere, kapsz egy puszit!)

-De hát elállnak a füleid. Még ki is akarod emelni?

-Nem te mondtad, hogy cukik, és semmi baj nincs velük? (1:0 ide)

-És mi van ha eltalálnak valamilyen akupunktúrás pontot? Egyszer valakinek rossz helyre lőtték, és teljesen lefogyott...

-Na, nálam is eltalálhatnának egy olyan pontot - vigyorgott ismét apa.

Végül nem csináltattam meg februárban. 

Hanem még elmentem otthon, és még január elején túlestem rajta. Persze előbb szépen gyűjtöttem pár "igen szavazatot" a baráti körömből. A lányok és Piktor is támogattak. Na, nem mintha arra számítottam volna, hogy Piktor nemet mond, főleg miután hallott a "tetkós incidensről". Tudniillik ő kettővel is rendelkezik.

Annyira boldog és elégedett vagyok velük, hogy beszereztem még egy fülgyűrűt is. Imádom... imádom... imádom mindet!

A legszebb az egészben, hogy ha nem szólok az új fülbevalókról, fel nem tűnt volna otthon senkinek...

Ismét csendes a ház, nem veszekszünk, anya nem próbál megfojtani a szeretetével, így nem húzódom el még inkább. De nem áltatom magam azzal, hogy vége a balhéknak. Ez bizonyos szempontból normális is. 

Az viszont biztonságot ad, hogy tudom, hogy bármerre megyek, bármennyire is önálló leszek, tudom, hogy a szüleim mindig ott lesznek, ha szükségem lenne rájuk.