Rend a lelke mindennek

Akár ez is lehetne anyám mottója.

"A zseni a káoszban is eligazodik!" - hangzik az enyém.

Csakhogy te nem vagy zseni Lénácskám! - vágja rá rögtön.

Amióta az eszemet tudom, mindig is kupis voltam. Kislány koromban persze még elpakoltak utánam, ugyan rám szóltak, hogy rakjam el ezt, rakjam el azt, de ha nem csináltam meg, akkor sem volt nagy baj.

Általános iskolás koromban ütközött ki elég erőteljesen, hogy nem a rendszeretetemről vagyok híres. Elég volt csak benézni a padomba, vagy kicsit kutakodni a táskámban, biztos talált benne az ember egy kis szendvicsmaradékot.

Amíg egy szobában laktunk az öcsémmel, sajnos kénytelen voltam időről időre rendet tenni a... szamárfészkemben? Ellenkező esetben jött a szemeteszsák, vagy az ezzel való fenyegetőzés. De az igény sosem alakult ki bennem arra, hogy állandó rendet tartsak magam körül. Túl steril volt nekem, túl energiarabló... Tudtam, hogy hányadik kupac hányas szintjén van a keresett könyv, füzetlap vagy akármi. Ha rendet raktam, sosem találtam meg semmit...

Máig állandó konfliktusforrás ez köztem és a szüleim, de főleg anya és köztem. Ő megszokta a munkájában, hogy mindennek a helyén kell lennie, mindennek megvan a rendje és a módja, és ha nem követjük, akkor káosz lesz, ami akár a beteg életébe is kerülhet. Nyilván nehezen vetkőzi le ezt a magánéletében, és mindenben a maximumot követeli. 

Teljesítménykényszeres.

Részben rám is sikerült átragasztania ezt, ami a tanulmányaimban rendkívül jól nyomon követhető. Sosem volt jó matekból, de kitűnő akartam lenni az érettségi évében, mert tudtam mi múlik rajta. Addig gyakoroltam, amíg sikerült. Mindenből szinte csak ötösöket hoztam, és már attól is teljesen kész voltam, ha néha becsúszott egy-egy négyes. 448 pontot szedtem össze  végül, de nem voltam elégedett vele, nem tudtam örülni neki, csak azt hajtogattam, hogy nem fog sikerülni, nem lesz elég. Végül "csak" 34 ponttal teljesítettem a ponthatár felett...

Emelt szintű törin 60 pontra szóbeliztem, még később is megemlegettek, mint "az az okos lány". Bioszból vesztettem 2 pontot, magyarból szintén maximum pontot szereztem, de sosem volt elég semmi. Mert az lebegett előttem, hogy csinálhattam volna jobban, tanulhattam volna többet, jobban... 

Azt sosem értettem, hogy mindez hogy létezhet bennem együtt, amikor eszméletlen lusta tudok lenni, és elég erőteljesen hajlamos vagyok szétszórtságra, figyelmetlenségre és kapkodásra.

Néha azt képzelem, hogy ezzel kompenzálom azt az erőteljes teljesítménykényszert, ami bennem lakozik. Vagy csak lázadok anyám ellen... Vagy csak egyszerűen lusta vagyok. Valahol szerintem mindhárom.

Anyának soha, semmi nem lehet elég tökéletes, mert mindig, mindenben talál kivetni valót. Abban, hogy eszem, ahogy tartom magam, ahogy levegőt veszek, ahogy ülök, ahogy rendezem a dolgaimat.