Egy kezemen nem tudnám megszámolni, hogy hányféle sportot próbáltam ki az évek során. De lévén, hogy hatodikos koromig sporttagozatos osztályba jártam, ez nem számított különösebben szokatlannak.
Hetente 3 tesiórám volt, ezt pedig számtalan egyéb foglalkozás egészítette ki délutánonként.
Elsős koromtól táncoltam, ugyan nem voltam különösebben tehetséges, de tök jó buli volt megtanulni keringőzni, salsázni, vagy éppen polkázni, majd mindezt előadni egy egész iskola, majd a szülők előtt. Hat év alatt rengeteget tanultam, utolsó évben már egy teljes rocky-koreográfiát (persze az akrobatikus elemek nélkül) betanultam két barátnőmmel, és előadtuk a farsangi bulin, az egész suli előtt.
Negyedikes koromig úsztam, de ebben sem bizonyultam különösebben tehetségesnek, úgy éreztem magam a vízben, akár egy vergődő bálna, azóta sem szeretem igazán.
Egy évig tanultunk jazz-balettet... Szerintem egyetlen mozdulatot nem tudnék felidézni, de jobb volt, mint a tesióra...
A művészi torna alias RSG szintén nem az én sikersportom volt, mert sosem voltam elég hajlékony hozzá. Máig nem tudok se spárgázni, se cigánykerekezni, de utóbbi főleg annak tudható be, hogy a bal kezem a törés miatt soha nem volt olyan erős, mint a jobb, így a kézenállás is problémát okozott egy bizonyos pont után.
A judót rendkívüli módon élveztem, pedig sosem voltam egy kifejezetten izmos, fiús alkat. Az pedig külön sikerélmény volt, amikor legyőztem a fiú osztálytársaimat is egy-egy küzdelem során. Persze, utólag persze mindig letagadták, mert sértette az egójukat...
Felsőben már próbálkozhattunk kézilabdával, focival, kosárlabdával...
Utóbbi egészen parádésan ment, amíg tönkre nem ugráltam a térdeimet hatodikos koromra. Addig én voltam az egyetlen, aki mindkét oldalról tudott ziccert dobni, volt, hogy nekem kellett bemutatnom a többieknek, hogyan kell csinálni. Az évek során jócskán megkopott a tudásom, de büntetőt még mindig egész tűrhetően dobok, tavaly osztályozáskor a lányok közül én dobtam be a legtöbbet, a fiúk közül is csak egyvalaki előzött meg, de ő rendszeresen járt edzésre.
A másik sikertörténetem a kapuskodás volt. Hízott a mellem, amikor 9:0 gólaránnyal nyertük meg az irdatlan mennyiségű fagyira jogosító kupont, a városi versenyen... Persze "focista koromban" is rúgták el a kezem, kapuskesztyűben pedig egyszerűen képtelen voltam védeni, a fiúk pedig sosem arra mentek, hogy megkíméljenek. Többször volt, hogy úgy hasba rúgtak, hogy képtelen voltam kiegyenesedni, így választhattam, hogy folytatom ezekkel a barmokkal, vagy esetleg szülni is szeretnék majd egyszer...
Gimiben 2 évig floorballoztam, de be kell valljam, ez a sport sem éppen a finomságáról híres. Aki esetleg nem ismerné, ez is olyan, mint a jéghoki, csak teremben játsszák, egy lyukacsos műanyag labdával, ami mindig behorpad, ha véletlenül rászaladsz... Az ütők pedig simán elmennek önvédelmi eszköznek, különösen, ha olyan emberek kezébe kerülnek, akik csak vaktában vagdalóznak velük. Edzések után pedig örül az ember, ha nem kapott újabb kék foltot, a többi mellé, nem lökték fel tizenötször... De itt legalább a kifejlett méretű 18-20 éves fiúk vigyáztak ránk,akár a hímes tojásra...
Én magam nem egyszer mentem haza tenyérnyi nagyságú kék folttal a combomon, ha esetleg voltam olyan botor, és rövidnadrágban merészkedtem be, de hosszúnadrágos edzések után is folyton teli voltam kisebb véraláfutásokkal. Anya akkor kérte először, hogy hagyjam abba, amikor feldagadt arccal mentem haza, mert nekem rohant az egyik nagyra nőtt nyolcadikos. Király volt egy zacskó fagyasztott borsóval az arcomon nézni a híradót...
A sportkarrierem tizenegyedikes koromban ért véget, amikor bejött a két emelt szint, manapság csak súlyzós edzésre járok fel a TTK-ra (felmászni a sportcsarnokba is felér egy edzéssel), és versenyszerűen lépcsőzöm az albérletben a negyedikre, az egyetemen pedig a jórészt az ötödikre, de a város sem kutya ebből a szempontból...
Nem lettem a sporttagozat ellenére sem egy fitness lady (és még a vitálkapacitásom is szánalmas), csak kialakult bennem az igény a mozgásra, és a legnagyobb büntetés számomra, ha egy helyben kell ücsörögnöm órákon keresztül. Imádok például sétálni (aki azt mondja, hogy a séta nem sport, az jöjjön el velem egy 5 kilométeres körre, garantáltan kiköpi a tüdejét) hulahoppozni, és néha még rászánom magam egy kis otthoni erősítésre.
A lassan, de biztosan felépülő izmoknak hála, ősz óta gyarapodott a súlyom (ami igazából csak annak a bizonyos P betűs egyénnek volt szívás, amikor pár hete ismét fel kellett cipelnie a negyedikre) ellenben soha nem voltam még olyan jó formában, mint manapság.
A sportkarrierem tizenegyedikes koromban ért véget, amikor bejött a két emelt szint, manapság csak súlyzós edzésre járok fel a TTK-ra (felmászni a sportcsarnokba is felér egy edzéssel), és versenyszerűen lépcsőzöm az albérletben a negyedikre, az egyetemen pedig a jórészt az ötödikre, de a város sem kutya ebből a szempontból...
Nem lettem a sporttagozat ellenére sem egy fitness lady (és még a vitálkapacitásom is szánalmas), csak kialakult bennem az igény a mozgásra, és a legnagyobb büntetés számomra, ha egy helyben kell ücsörögnöm órákon keresztül. Imádok például sétálni (aki azt mondja, hogy a séta nem sport, az jöjjön el velem egy 5 kilométeres körre, garantáltan kiköpi a tüdejét) hulahoppozni, és néha még rászánom magam egy kis otthoni erősítésre.
A lassan, de biztosan felépülő izmoknak hála, ősz óta gyarapodott a súlyom (ami igazából csak annak a bizonyos P betűs egyénnek volt szívás, amikor pár hete ismét fel kellett cipelnie a negyedikre) ellenben soha nem voltam még olyan jó formában, mint manapság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése