E bejegyzés címe...

Tegnapra hatalmas csoportos kocsmázást terveztünk az évfolyam törzshelyén, de valahogy úgy sült el a dolog, hogy hárman ücsörögtünk ott, de legalább mi biztosan élveztük egymás társaságát. Piktorral és az egyik nagyon aranyos csoporttársnőmmel voltam lent.

Dorka azon kevesek közé tartozik, akik az igazat tudják arról, hogy mi volt köztünk Piktorral, és nem ragadtak le azoknál a feltételezéseknél, miszerint járunk, vagy fogunk, de valami biztos volt/van/lesz köztünk. Nagyon csinos lányról beszélünk, emlékszem az elején kicsit féltékeny is voltam, mert úgy éreztem, hogy vetélytársam lehet. Mindenkinek vannak mumusai. Nekem az volt, hogy Piktornak (de nyilván ez bármelyik fiúra alkalmazható) feltűnik, hogy nincs is bennem semmi különleges, és inkább egy sokkal szebb, csinosabb és nőiesebb lányt tüntet ki a figyelmével (a kisebbrendűségi érzésem szerintem megérdemel egy külön bejegyzést). Ahogy megismertem Dorkát, rá kellett jönnöm, hogy mennyire aranyos, és ha akarnám sem tudnám utálni.

Tök jól eldumáltunk hármasban, és megtárgyaltuk, hogy jövő héten elmegyünk együtt bulizni (kíváncsi leszek), a régi szép idők emlékére. Fura ezt mondani, de a vizsgaidőszak tényleg teljesen szétzilálta a csapatot. Azelőtt elég volt egy félmondat, hogy megtöltsük a fél kocsmát, és baromi jól érezzük magunkat együtt. Aztán mindenkinek kialakult a saját kis baráti köre, ami nélkül egy tapodtat sem sehova, és csakis velük képes jól érezni magát...

11 óra körül jöttünk ki, Dorka felszállt a buszára, mi pedig ismét kettesben maradtunk Piktorral. Kérdeztem, hogy most kerítsünk-e sort a beszélgetésre, amit azért kértem tőle, mert már komolyan kezdett tele lenni a tököm úgy kb. mindennel, és ő pedig azon kevesek közé tartozik, akik képesek meghallgatni, megnyugtatni, mégsem akarják rám erőltetni a saját nézőpontjukat a problémáim megoldásában.

Még szép volt az idő, leültünk a háztömb végében lévő rozoga padok egyikére, én szépen nekidőltem Piktor oldalának, mert ő mégis melegebb, mint a támla, az illata is finom, és így az arcát sem kellett látnom beszéd közben, csak ha akartam.

Amikor fázni kezdtem, megkértem, hogy öleljen át, amit késlekedés nélkül meg is tett. Úgy nézhettünk ki mintha tényleg romantikáznánk. Nálunk ezek a dolgok simán beleférnek, és nem kerítünk nekik akkora feneket mint mások.

Nem emlékszem mit mondtam pontosan, amikor amikor elkezdte simogatni a hajam, és azt mondta: mikor érted már meg, hogy nem veled van a baj? Ez a mondat folyamatosan a fejemben kattog, egyszerűen nem tudok nem gondolni rá. 

Meghallgatott, és egyetlen pillanatig sem volt türelmetlen velem. Néha végigfolyt néhány könnycsepp az arcomon, miközben beszéltem, de nem hagytam abba. Annyira megkönnyebbültem... Mintha valaki leengedett volna egy szelepet. Lepotyogtak rólam a súlyok.

Amikor fél 1 körül elbúcsúztunk, megint megöleltük egymást, de nem kattogott bennem, hogy hiányérzetem lenne. Csak élveztem a pillanatot, a szeretetét, a figyelmét...  Hogy fontos vagyok neki, és számítok.

Ekkorra már megérkezett a hidegfront, feltámadt a szél, és valamit belevitt a szemembe, de csak később vettem észre, amikor már nem láttam, hol van. Pislogtam vízbe, de csak nem akart kijönni, így csak beestem az ágyba, hogy majd REM-fázisban úgyis kipislogom. Arra ébredtem reggel 7-kor, hogy ráng a jobb szemem, és nem is bírom rendesen kinyitni, meg a fényre is érzékeny. A mentőtiszt lakótársam éppen hajat vasalt, amikor bugyiban és trikóban berontottam hozzá, hogy nézze már meg, mi a nyavalya van, de nem látott semmit, csak azt javasolta, hogy menjek be a sürgősségire.

Írtam a szintén eü-s barátnőmnek, hogy szükségem lenne egy kis segítségre, mert egyedül nem tudok elmászni a sürgősségiig.

Közben anyának is telefonáltam, aki közölte, hogy spuri a szemészeti klinikára, ne szórakozzak, majd felhívja őket, meg amúgy sem kell beutaló ilyen eseteknél.

Vicces volt, ahogy letakart szemmel mentem az utcán a reggeli csúcsforgalomban, de legalább a barátnőmnek köszönhetően nem ütött el senki.

Ugyan az osztályról nem szóltak le az ambulanciára, hogy jövök, de baromi rendesek voltak, szépen felvettek, látták, hogy mennyire vörös, és már gennyesedni kezdett. Szépen leültünk a rögtönzött nyugdíjas-találkozó kellős közepébe a váróteremben. Fél kilenc körül már bent is voltam a rendelőben, a doki is nagyon korrekt volt, megvizsgált a szemészeti mikroszkóppal, aztán a felső szemhéjamat csudálatosan kifordította, és kiszedte a szemcsét. Nem volt éppenséggel pici, és iszonyú nagy megkönnyebbülés volt, amikor már kint volt. Felírt antibiotikus szemcseppet és szemzselét, nehogy felülfertőződjön a sérülés, és rendesen meg is gyógyuljon a szaruhártyám.

Túl egyszerű lenne az élet, ha ennyivel megúsztam volna a mai napot, már a váróban ülve éreztem, hogy női "örömök" elébe fogok nézni hamarosan. Negyed 10-re értem vissza az albérletbe, megreggeliztem, kicsit lepihentem, mert iszonyatosan álmos voltam, picit fájt is a gyomrom, de csak legyintettem rá és bementem a tízkor kezdődő órámra. Hiba volt. Az egy dolog, hogy valószínűleg kicsit elbóbiskoltam, mikor leborultam a padra, de görcsölt a hasam, ami igazából teljes elviselhető volt, a fő probléma megint a gyomrom volt. Győzködtem magam, hogy nem fogom kidobni a taccsot, és elmondtam mindennek az anyatermészetet, amiért olyan mutánsnak teremtett, akinek a gyomra fordul fel ilyenkor. Ria riadtan konstatálta, hogy mennyire lesápadtam, nekem pedig egy gonosz hangocska azt mondta a fejemben: Nem mondd!

Amikor megéreztem a szokásos cigiszagot, megint dobott egy félszaltót a gyomrom, úgyhogy inkább elindultam haza Piktorral. Meg sem bírtam szólalni jóformán, csak arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el. Piktor sem szólalt meg, így halkan megkérdeztem:

- Tényleg ilyen halálmadárnak nézek ki?

- Hát... nem vagy a legjobb formában. Rosszul vagy?

Te is fiam, Piktor...?

- Igazából egész úton arról győzködtem magam, hogy ne dobjam ki a taccsot.

Konkrétan az albérlettel szemben van egy bolt, de Piktor úgy gondolta, inkább nem enged egyedül bemenni... Betankoltam két üveg barackos ice-teával, ami oldani szokta a gyomorgörcsöt (vagy működik, vagy placebo... kit tudja), sorban állás közben pedig még a hideg is elkezdett rázni, amit emberünk már rögtön konstatált, mert feltűnt neki, hogy égnek állnak a pihék a nyakamon. 

Jól esett, hogy ezek után magára vállalta a két üveg cipelését, még a lakásba is felkísért, mert féltett, hogy rosszul leszek, mire felérek a negyedikre.

- Aludnod kéne - nézett rám komolyan. Megadóan bólogattam. - És a délutáni óráidat sem ártana kihagynod.

Megígértem, hogy alszom, és még csak eszembe sem jut bemenni edzőtermi edzésre. Öngyilkos azért nem akarok lenni, vagy mi a szösz.

Ha túlélem a holnap 230 kilométeres hazautat, az maga lesz a csoda.