Break

Már meg sem nézem, hány órája ültem ide az asztalhoz tanulni, de a hátam beállt, a lapockám sajog, a térdem kattog (megint kínlódik, mióta eljöttem hazulról), és amúgy már most elegem van az egészből, pedig még el sem kezdődött úgy istenigazából a vizsgaidősuck.

Délelőtt csak egy óránk volt, azon is filmet néztünk, amiről majd írnunk is kell egy kétoldalas esszét, nem is tudom mi hiányzott még az életemből így a vizsgaidőszak küszöbén, egy életbevágó pszichofiziológia ZH, és egy garantáltan csak kifejtős tételeket tartalmazó vizsga előtt, amire ráadásul még be kell fejeznem az önreflexiót, egy rakat teszt kiértékelését, közben pedig pörögniük kéne Ria szülinapjának előkészületeinek is. Remélhetőleg holnap megérkezik az ajándéka, de tényleg csak remélni tudom, hogy még időben idefárad a futár, és nem kell kihagynom egy órát sem.

Na, nem mintha megtehetném. A délelőtt simán belefér, de délutáni óráim katalógusosak, és már minden esélyemet eljátszottam. Kétszer voltam olyan beteg/rosszul, hogy felkelni alig bírtam, nemhogy még bemászni az egyetemre, egyszer pedig inkább aludtam egy igen jól sikerült kedd esti buli után, aztán valahogy a másnap és az éhhalál, de inkább az utóbbi problematikája kötött le, és mire megettem a kakaócsigákat, és megfőtt a borsófőzelékem, már a második órámnak is vége lett.

Igazából az a tervem, hogy készenlétbe állítom Piktort, ha negyed 1-ig nem kapom meg a csomagot, ő hamarabb odaér hozzánk, mint én az egyetemről.

Ma az elmaradt előadás helyett kimentünk a TK-ba, mert ki más szedne össze 640 Ft késedelmi díjat, mint Léna... Megállapítottam, hogy ebből egész finom kehely fagyit vehetnék otthon, de hát így jár az, aki ilyen szétszórt. Még ücsörögtünk a parkban egy ideig, a nap ragyogóan sütött, Piktor a jobb oldalamon ült, én pedig felé fordultam, így sikerült nagyjából fél óra alatt leégnie csak és kizárólag a bal kezemnek.

Először nem akarta elhinni nekem, azt mondta, biztosan csak megvakartam, de amikor látta, hogy csak nem akar elmúlni, csak nevetett.

- Ha ezt nem látom a saját szememmel, nem hiszem el!

Könnyen röhög az, aki apához hasonlóan csak kimegy a napra negyed órára, és barnább, mint én egy egész szezonnyi napozás után...

Bár minden csak viszonyítás kérdése. A dédnagymamám még szeplős, vörösesszőke sváb hölgyemény volt, anya már gesztenyebarna hajú, és csak napra szeplősödő, én már kezem lábam összetehetem, hogy egyetlen szeplő sem kívánkozik elő a rajtam, amúgy pedig valahol a vörös-szőke-barna metszetében tévelygek. 

És utálom az esőt. Ez így az utóbbi két nap időjárásáról jutott eszembe. Komolyan. Nincs is jobb, egy kis dörgésnél, villámlásnál, özönvízszerű esőnél, jégnél... Ja, csak az, amikor Piktor (aztán pedig apám is a telefonban) kiröhög a rákvörös felkarom miatt. 

Szép a világ, főleg egy tábla Oreo után... Este 11-kor.