Őszintének lenni

Kislány korom óta bennem volt valami kis huncutság, csintalanság, ami lehetlenné tette, hogy amolyan jó gyerek módjára mindig tisztességesen viselkedjem. Most nem arra gondolok, hogy a testem legkülönbözőbb pontjai díszítik hegek, örök emlékeztető gyanánt "jógyerekségem" egyes epizódjaira, hanem nyughatatlan természetem elkerülhetetlen kiegészítőjére, a hazugságokra.

A gyermek csak azért hazudik, hogy elfedje a csínyeit, de alapvetően nem akar semmi rosszat, csupán önmagát védi. Tudja, hogy rosszat csinál(t), de attól is fél, hogy megbüntetik. Idősödve fél bevallani, ha rossz jegyet kapott, inkább elhallgatja az igazságnak legalább egy kis részét, mert tudja, hogy csalódást okoz a szüleinek, és unja már a soha véget nem érő, "ha nem tanulsz rendesen, mehetsz pénztárosnak a Tescoba"- monológokat.

Később a magánélete védelmében ejt meg kisebb-nagyobb hazugságokat, és így tovább, és így tovább. A kör soha nem zárul be, mert mindig találhatunk jó okot arra, hogy elferdítsük az igazságot, vagy annak legalább egy kis részét. 

Az őszinteség fájna?

Ha jól belegondolok, mindig fel tudtam mutatni legalább egy meggyőző érvet, amiért nem kínzott gyötrő lelkiismeret-furdalás, amiért alkalmanként ferdítettem.

A szüleim nem örültek, hogy az egyetem első hónapjaiban igencsak rákaptam a bulizás ízére, így egy idő után nem közöltem, hogy programom van, csak tettem, ami jól esett, mert tudtam hogy megint csak prédikálnának. Úgy éreztem, ha elég felnőtt vagyok ahhoz, hogy magamra főzzek, mossak, akkor azt is el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, és nincs szükségem arra, hogy ők egyengessék az életem minden egyes pillanatát. Ebben az esetben egyértelműen a konfliktus elkerülése volt a végső cél, és úgy érzem, működött is.

Akadtak dolgok, amikről azért füllentettem, mert tudtam, hogy hatalmas balhé törne ki. Például amikor Piktor faképnél hagyott a gólyabálon, de később úgy tálaltam, hogy az egyik ismerősömmel jöttem haza, miközben nyilvánvalóan egyedül voltam, ráadásképp rám akaszkodott egy részeg srác is, de szerencsére sikerült leráznom. Arról pedig bőszen hallgattam, hogy korábban is előfordult hasonló, ami végül mindkettőnk részéről sírásba torkollott.

Életem legnagyobb hazugsága mégis maga Piktor.

Azt mondtam, sosem voltam szerelmes belé.        HAZUDTAM.

Azt mondtam, már tudok rá barátként tekinteni.   HAZUDTAM.

Azt hittem, túl vagyok rajta.                                 HAZUDTAM.

HAZUDTAM, HAZUDTAM, HAZUDTAM, csupa nagybetűvel ezerszer is hazudtam.

Nem tudok megbirkózni azzal, hogy beleszerettem valakibe, aki többször is elmondta, hogy még csak hasonlót sem érzett, legfeljebb pár órára. Beleszerettem valakibe, aki csak és kizárólag a barátom szeretne lenni.

De HAZUDNÉK még ezerszer is neki is, önmagamnak is, ha tudnám, hogy nem veszítem el. 

Mert szükségem van rá. És ez nem hazugság.