Szeretni

Gimnazista koromban sokszor neveztek hókirálynőnek, jégcsapnak, angolnak, alabástromnak. Tényleg a legkülönfélébb jelzőkkel illettek, s magam sem tudom, mennyire volt igazuk.

El kell fogadnom az új megközelítést, miszerint alapvetően melegszívű lány vagyok, aki tud és akar is kötődni érzelmileg másokhoz, néha talán túlzottan is. 

Viszont az is igaz, hogy annyiszor fordult éppen ez a tulajdonságom ellenem, hogy inkább kérget növesztettem a szívem köré, hogy ne fájjon annyira, ha valaki megbánt. Az egyik barátnőm azt mondta, olyan vagyok mint egy sündisznó. Ha valaki a legkisebb dologgal is meg akar bántani, rögtön összegömbölyödök és szúrok. 

Mert a tüskék alatt védtelenebb vagyok, mint bárki más, és talán az utóbbi hónapokat még ennyire sem tudtam volna jól kezelni, ha nincs meg az a képességem, hogy képes vagy megkeményíteni a szívemet.

Azt hittem, tudom, mi a szerelem. Azt gondoltam, átéltem, éreztem már valaki iránt. De mint sok minden másban, ebben is tévedtem.

Egyszer, végzős gimnazista koromban, megismertem egy fiút, akiről szentül hittem, hogy egymásnak vagyunk teremtve. Láttam, hogy milyen, de mintha lett volna bennem egy olyan késztetés, hogy nekem őt meg kell váltanom, ki kell szakítanom abból a közegből, ami majd szép lassan elemészti. Mindig is idealista voltam. Túl sokat vártam, ehhez képest pedig szükségszerűen mindig túl keveset kaptam. A valóság sosem kelhet versenyre a képzelettel.
Persze, nem lett belőle semmi komoly, ha leszámítjuk azt a sok szenvedéssel töltött órát, amikor azt hajtogattam rendületlenül, hogy én komolyan szerelmes vagyok, és nem tudok mit tenni azért, hogy ez elmúljon.

Nem mondom, hogy amit akkor éreztem, nem volt valós. De ma már tudom, hogy létezik ennél ezerszer erősebb érzés. Amikor a felhők között lebegek, és senki sem képes visszarángatni a valóságba, mert nekem csak Ő létezik. Amikor a karjaiban megszűnik az idő múlása, mert csak arra tudok koncentrálni, hogy mennyire jó érzés, hogy a teste az enyémnek préselődik, hogy a borostája az arcomat simogatja. Amikor az illata elfeledteti, hogy racionális lény vagyok, mert annyira földöntúli számomra.. Amikor egyetlen csókja azt is képes elfeledtetni velem, hogy ki vagyok.
És amikor néhány szava képes darabokra zúzni a szívemet. Amikor zokogva roskadok le a padlóra, mert annyira fáj. Keresem a szívem darabjait, ő pedig a romok között lavírozgatva próbálja tartani magát a "csak barátok" paktumhoz. Ő hozta feltételeket, én pedig kedvem szerint alkalmazkodhattam. Vagy barátok, vagy elküldhetem a francba.
Pokolian fájt, de ez még semmi volt ahhoz képest, amit azóta a "barátjaként" éltem át. Sosem akartam panaszkodni, mert szükségem volt Rá. Szükségem van Rá. Nagyon sokat szenvedtem már miatta. Mégsem tudom otthagyni. Mondhattok gyengének, de az az egyetlen igazi gyengém (és tragédiám is egyben), hogy menthetetlenül beleszerettem.

Ady Endre: Eltagadom

Eltagadom, hogyha kérdik:

>>Elmult minden, nem szeretlek!<< 

Úgy fáj ez a képmutatás, 

Úgy fáj ez az én szivemnek. 

De mit tegyek? Hivalkodjam 

Bánatommal a világnak? 

Vagy lenézve, kinevetve 

Siránkozzam még utánad?...

Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!