A fájdalom versei

Mindig keresgéltem a saját hangom, s az utóbbi hetekben éreztem azt igazán, hogy már nem kell kutatnom a szavakat, mert gyakran egyszerűen ösztönösen jönnek. Kopogtatnak agyam kis ajtaján, és jelzik, hogy ők bizony bejönnének, túl hideg van odakint a hóban.
Lehet vitatni, hogy tehetséges vagyok-e vagy sem, értékes-e amit csinálok vagy sem.

Számomra az a fontos, hogy a versek mindig ott vannak számomra, ha szomorú vagyok és csak sírnék. Miközben kiírom magamból a fájdalmat, úgy érzem tisztán látok, és van arra esélyem, hogy kivergődjem ebből a helyzetből.

Piktor remek múzsa... de azért ezt a pár hónapot lehet, hogy inkább megspóroltam volna.

RAGADD MEG

Ragadd meg a napot,

Csak fond köré karod,

Bárhogy kapál, ne

Engedd soha el.

Ragadd meg mohón,

Csókold forrón,

Érezze meg, te leszel

Neki az az egy.

Ragadd meg a percet,

Mert bármit kapsz,

Nem lesz a tiéd,

Csak ha így marad.

Ragadd meg, hogy

Ne hulljon többé

Az önvád könnye,

Mert ha nem teszed,

Fájni fog örökre.

MONDJÁK

Mondják, hinned kell és remélni,

De mit érsz vele, ha közben

Körötted minden darabjaira

Hullik, alattomos csöndben.

Mit ér neked, ha látod,

Hogy múlik el minden?

Tisztesség, szeretet…

Eltűnik a ködben.

Nem fáj, hogy szívedet

Vad szelek tépázzák,

S könnyeid már csak

Holt arcod mardossák?

Én látom mi vagy, vagy

Voltál ezelőtt…

Ifjú szíved szeretett,

Majd darabokra tört.

Csak egy vagy már, a sok

Megtört lélek közül,

Kiknek a keserűség

Korán a hátukra ült.

S már nem vagy egyéb,

Csak vacak romkupac,

Ha nem leled meg

Kriptádból a kiutat.

MÉG LÁTOM

Látom remegő cseppjeit

A kora őszi estnek,

Mikor megláttalak,

S már nem feledhettelek.

Érzem, hogy dobol szívem,

Az irgalmatlan

Várom, mikor csendesül

Le, bírhatatlan.

Ajkamon ajkad híd,

Szívemtől szívedig,

Ölelő karodban

Időmnek vége sincs.

Nyeldeklem könnyeim,

Senki se láthassa;

Szívem reped, szakad

Mégis rajtad kacag.

Te könnyen feledsz, mert

A döntés a tiéd,

Könnyed nem pazarlod,

Ily kis semmiségért.

Eltemeted magadba

Ha fáj, azt is, ha éget,

Nem tűröd, ha valaki

Szeretni akar téged.

Agyadat nem süti

Nyársán a bánat,

Kezedet nem köti

Béklyó, nem fájhat.

Görcsbe fagyott karom

Mégis téged kutat,

Szívünk lassan fárad,

S nem lel újra utat.

Tiszta kövön járunk,

Óvatosan lépünk,

Csak a régi szennybe

Nehogy belelépjünk!

Hiába hiányzol,

S hiába könnyezem,

Te sosem változol

Mert ez így jó neked.

25

Föl-fölkapó förgeteg

Karodban álmodnék förtelem

Gyönyöre táncol lelkemen

Ártatlan lépked velem

Testetlen

Remegek bele tehetetlen

Nyújtanám míg engedhetem

Hadd menjen szaladjon

Velem ne maradjon

Fájdalomba bele ne szakadjon

Lelkembe érzelmesen marjon

Mit bánom míg hagyhatom

Engem ölel erős karja

Engem kutat puha ajka

Balga ésszel őt kívánom

Lankadt szívvel őt imádom

Ernyedt kézzel őt markolom

Ködös, sápadt hajnalokon

Míg majd egyszer azt mondhatom

Én már ezt így nem akarom

Hozzá én már nem tartozom.

KESERGŐ

Felhúzott térddel ülök

A szélben, s engedem

Hadd seperje, hordja

Fájdalmamat rakja tova.

Merengve nézem a kopár

Téli szépet, s latolom, hová

Lett a régmúlt dicsősége.

Mikor enyém volt, mit

Akarnom sem kellett,

Mert ma már azt sem

Adják, amiért fél

Karomat is odaadnám.

MIÉRT

Csókja még égeti

Ajkam, s nem tudom,

Mi volt, hogy bűntudat

Tartotta mellettem, vagy

Tiszta szíve bánja,

Hogy lelkem apró sebeit

Szándékkal marja, vagy

Óvatlan kapirgálja

Miért ilyen vak, ajka

Mért oly konokul szótlan

Dühöm miért szítja fel,

Újra meg újra, mért

Hallgat, ha nem kell,

Majd miért kavar fel

Újra, s ezerszer?

VANNAK

Vannak, kik epednek

Mások már felednek.

Lehet, majd megvetnek

Csendben már temetnek,

De ne bánj semmit, míg

Vannak, kik szeretnek.

FALTÓL FALIG

Faltól falig szőnyeg, mindent jól eltakar

De a réseken a múlt, mint szürke por

Száll alá, s mérgez lassan, a felszín alól

Nem szólok róla, ha fullaszt is, sepregetem

Tovább

Én mégis szeretném, ha olyan barátok

Volnánk, akik a tiszta lapot nem söprésre

Pazarolják.

HULLÁMVASÚT

Sikongva repített a hullámvasút,

Hajamba a szél kapkodott, így

Teltek minálunk az imbolygó hétköznapok.

Lelkem szárnyalt, de a csúcson

Hirtelen mélybe zuhant,

A hullámok túloldalán

Megpihent unottan.

Pilláim lezártam, ne

Várja senki sem, hogy

Én leszek az, ki mindent

Kibír, s bármit elvisel.

Az emberek virággal kísérnek,

Majd puha földbe tesznek,

Koszorúkkal fednek, már

Könnyeik peregnek.

Üvöltném arcukba még,

Sokszor, s ezerszer;

Hiába temettek bolondok,

Amíg még nem vagyok halott!