"Ó, Romeo, mért vagy te Romeo..."
Sosem volt még normális párkapcsolatom, ami részben abból adódik, hogy meglehetősen későn érő típus vagyok. Ezt sosem éreztem problémának, mert az Írás mindig is hű társam volt, akihez bármikor fordulhattam, amikor bánat gyötört, és rendszerint vigaszt is leltem benne, de sosem kért semmit viszonzásul.
A problémákat tetézte, hogy minden szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy okosabb vagyok, mint a kortársaim egy jelentős része. Nem érettebb, csak okosabb. Ez pedig igen gyakran riasztotta el mellőlem a fiúkat. Egyszer egy szakmunkástanulóval randiztam, aki minden harmadik mondatomnál értetlenül ingatta a fejét, mert a felét sem értette annak, amit mondtam. Én az a típusú ember vagyok, aki imád bohóckodni, de élvezi a hosszú, tartalmas beszélgetéseket is, de egyik sem képes önmagában huzamosabb ideig kielégíteni. Ezért mindig olyan embert kerestem, aki majdnem annyira őrölt mint én, de ettől még az élet nagy dolgairól is lehet vele társalogni.
Ebben az álmos kisvárosban kevés esélyem volt ilyen embert találni, habár ebbe a ténybe már igen korán beletörődtem, és azt mondogattam magamnak: Majd az egyetemen!
Az első ismerkedős sörözésen ismerkedtem meg Piktorral. Először azt gondoltam, nem is csoporttársunk, mert látszott, hogy idősebb nálunk. De ott ült mellettem, mindig mosolygott, így őt is bevontuk a beszélgetésbe. Mint kiderült, majdnem 8 évvel idősebb nálam, és tényleg egy szakra jár velünk. Nem mondom, hogy rögtön tetszett, de hamarosan azt vettem észre, hogy nem érdekel az asztal másik végében ülő Adonisz, aki valahogy ezek után már nem is tűnt annyira különlegesnek. Piktor magas volt, barna hajú, hatalmas zöld szemekkel és sűrű, sötét pillákkal. Az arcát már nem éppen pár napos borosta fedte, de ennek a hatását némileg ellensúlyozta a mosolya. Az a mosoly, amely bárkit képes volt levenni a lábáról.
Amikor indultunk egy egyetemi klubba, nem találtam az esernyőmet, ő pedig ott maradt velem a kocsmában, hogy segítsen megkeresni. Nem jártunk sikerrel, így végül fölém tartotta az esernyőjét, és egymás mellett lépkedve tettük meg az utat a kocsmától egy egyetemig. Amíg átértünk, elmesélte, hogy már van egy rajztanári diplomája, de eddig nem akarta nagydobra verni, mert félt, hogy kinéznénk. Közöltem, hogy én aztán nem vagyok ilyen, és hasonlók. Nagyon jól éreztem magam a társaságában, de tudtam, hogy nem maradhatok sokáig a buliban, mert másnap megyek haza. Azt sem tudtam, hol a buszpályaudvar, melyik állásról indul a buszom és hasonlók. Nem ismertem még a várost, így eléggé bepánikoltam ettől a helyzettől.
Azért persze győzködött, hogy maradjak még, de negyed kettő körül mondtam, hogy akkor én most megyek. Már a kocsmában rájöttünk, hogy alig öt percre lakunk egymástól, meg is beszéltük, hogy majd együtt megyünk haza, de ő persze még maradni akart. Én vállat vontam, és elindulta a ruhatárba a kabátomért. Mire a bejárathoz értem, ő már ott várt.
- Tényleg hazamentél volna egyedül?
A vigyorom ennél szélesebb már nem is lehetett volna, és csak az egyik barátnőm aznap esti "jóslatára" tudtam gondolni : valaki fel fog figyelni rád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése