Szerettem volna szépen megfogalmazni, hogy ne hasson ismét panaszkodásnak, de úgy látom az utóbbi időben ez nálam teljes mértékben elkerülhetetlen. Ezerrel dübörög a tavaszi szemeszter, és már annak ellenére hulla fáradt vagyok, hogy az órák egy része (igaz, elég kis része) még nem volt megtartva, de így is futkoztam valahová. Nem félek attól, hogy sokáig rajtam marad a szünetben felszedett néhány plusz kiló...
A hetet persze lazítással kezdtük, angol után már a barátnőimhez mentem a koleszbe, hogy szépen felkészítsük magunkat és májunkat az esti bulira. Piktor azt mondta, még nem tudja, jön-e, én viszont megfogadtam, hogy nem fogom felhívni, ha ott lesz, ott lesz, ha nem, nekem úgy is jó. De nyilván nem ilyen egyszerű ez a lányoknál... Ani unszolt, hogy hívjam fel, de nem voltam hajlandó, csak kortyolgattam a bögréből az édes nedűt. Megelégelte a dolgot, és szépen felhívta a telefonomról, Piktor pedig nemet mondott. Nem tudom, milyen lelki folyamatokat indított ez el bennem, de 10 perc sem telt, én már sírtam is.
De nem úgy ám, ahogy a filmek hősnői szoktak, szépen lassan végiggördülő könnycseppekkel, miközben a smink is teljesen tökéletes marad.
Ó, de nem ám...
És amikor azt mondják, hogy ne, jaj Lena, ne sírj... Akkor kezdek csak rá igazán.
De tényleg... Kíváncsi leszek, a képzésünk során mit tanítanak majd, mit kezdjünk a sírással. Mit kell mondani valakinek, akinek valami már annyira fáj, hogy nem tud beszélni róla, csak kétségbeesetten zokogni.
Nem tudom megmondani, hogy pontosan miért sírtam. Csak olyanokat hajtogattam magamból kikelve, hogy ha vonzódik hozzám fizikailag, és emberileg sincs velem baja, akkor miért nem próbálhattuk meg együtt? Mi mondatta azt vele, hogy nem ér meg egyetlen pici próbát a kettőnk dolga? Miért viselkedik így velem? Mivel érdemeltem ki, hogy ezt művelje velem.... és hasonlók. Az este folyamán még kétszer jött rám a sírás, de legalább most sokkal könnyebben érzem magam. Azt hiszem, nem éri meg folyton erősnek maradni, és azt mutatni, hogy nekem aztán semmi bajom.
Így utólag úgy gondolom, hogy nem volt ártalmas, hogy kiadtam magamból minden feszültséget. Rengeteget segített Piktorral kapcsolatban. Persze, kötődöm hozzá, és mindig is különleges ember lesz az életemben. De már nem hiányzik folyton, nem zavar, ha akár napokig nem beszélünk. Valahogy leszálltam róla. Vagy lemondtam? Nem tudom.
Tegnap lent ücsörgött velem a kocsmában, mert nem akartam otthon lenni, amikor az egyik lakótársamhoz átjöttek a barátnői alapozni. Valahogy nem az én világom ez a "Juj, csináljunk partifotókat".
Hosszú idő után először éreztem, hogy megfelel a barátságunk(?). Nyilván a fizikai vonzódás sosem fog elmúlni kettőnk között, de talán folyhat minden olyan normális mederben, mint most. Remélem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése