Nem szerettem a gimit.
Nem is a tanulás, a tanárok vagy maga az intézmény miatt. Barátaim is voltak, csak hát az osztálytársaim...
Ilyen kétszínű társasággal azóta sem találkoztam. Inkább mosolyogtak az ember szemébe, miközben mindennek elmondták a háta mögött. Harminchatan kezdtünk, huszonnyolcan végeztük, de a csökkenő létszám ellenére sem nőtt az összetartás. Mert az osztály kirekeszt, ha úgy tetszik, majd visszafogad, mintha mi sem történt volna. Azok, akiket a barátaidnak tekintesz, a legváratlanabb helyzetben döfnek hátba. Ez az a hely, ahol nem érdemeid, hanem a pénztárcád, a melled vagy a pofád nagysága tehet naggyá, nem az, hogy milyen céljaid vannak, és mit teszel azért, hogy ezeket valóra váltsd.
Mindenen veszekedtünk, amin csak lehetett. Ha dönteni kellett valamiről, 28 ember 29 féle választ adott, majd jórészt az osztályfőnök javasolt valamit, ami rendszerint nem tetszett nekünk, így hajlandóak voltunk kompromisszumot kötni.
Imádtam az osztályfőnökömet. Sokan mondták, hogy igazi házisárkány, üldözte a bagósokat, és nem szerette a link alakokat, de engem mindig szeretett, mert jó voltam töriből. Meg valahogy mint embert is hamar megkedvelt, és az egyik barátnőm szerint, még mindig sokat emleget, persze név nélkül, de nagyjából úgyis mindenki tudja, hogy kiről van szó...
Az osztálytársaimmal azért nem volt ilyen felhőtlen a viszonyom, hetediktől volt két stabil fiú barátom, a többiek hol szerettek, hol utáltak, de leginkább piszkálni szerettek, mert azzal a lánnyal barátkoztam, aki jórészt közröhej tárgya volt, de én mindig kiálltam mellette. Aztán elment másik suliba, én pedig felértem a közép-középosztályba. Amikor van kivel enned, büfébe és wc-re menned, beszélgetned, ücsörögnöd, bárkihez odamehetsz, de mégsem vagy mindig a középpontban. Csak mondjuk tizenegyedikes koromra eljutottam arra a szintre, hogy pont leszartam, hogy ki szeret és ki nem.
Az egyik nagypofájú újgazdag faszagyerek valahogy ilyentájt jött rá, hogy hoppá, Léna egész jó nő, onnantól kezdve pedig hol tapizásnak, hogy az ajánlatainak voltam kitéve, amikről mindketten tudtuk, hogy azért nem egészen komolyak, csak őt roppantmód szórakoztatták, és baromira azt képzelte magáról, hogy jópofa. Amíg jól tökön nem vágtam, mert attól valahogy le...lankadt az érdeklődése.
Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor az állítólag nagyon jó fiú barátom bejelentette nekem a ballagás hetében, hogy mégsem velem ballag, mert a szalagavatóan megígérte a párjának, hogy vele megy, csak éppen azóta elfelejtette, nekem pedig nagyjából két héttel később ígérte meg. Az mellékes volt, hogy már kialakultak a párok, amellett, aki véletlenül megmaradt, röhejesen néztem volna ki a 178+8 centimmel, így ő nem is vállalta. Így aztán kikötöttem a srác mellett, aki mindig ápolatlan volt, és úgy nézett ki, mint egy etióp menekült, de mivel csak ő maradt, nem volt más választásom. Nem volt gond a hátterével, csak ő valahogy így sikerült. Így történt, hogy mosolyogtam ugyan mellette, mert a családjának láthatóan tetszett, hogy velem ballag, és valahogy az motoszkált bennem, hogy méltósággal akarom viselni. Az más kérdés, hogy nem viselte jól egóm egyrészt azt, hogy ejtettek, másrészt, hogy hiába voltam az osztály egyik legcsinosabb és legokosabb lánya, nekem kellett vele ballagnom.
A banketten nem ért váratlanul, amikor egyrészt a csaj, aki miatt ejtve lettem, kicsit spiccesen betolta, hogy "Hehe, elvettem tőled!", az ellenkező nemű töris "vetélytársam" (?!) pedig már részegen közölte, hogy baromira utált, hogy 60 pontot kaptam az emelt szóbelimre, ő meg csak 50-et, és azt hitte, hogy az én összesített eredményem, jobb lett, mint az övé, de mindkettőnké 90% lett, hehe... De nagyjából már kiröhögtem, annyira nem hatott meg az egész.
Nem kötött már semmi ahhoz az osztályhoz, amikor vége lett. Tudtam, hogy el fogom érni, amit akarok, és akkor majd röhögve tekintek vissza erre a tortúrára. Igazából köszönettel tartozom nekik. Ha súrlódásmentes lett volna ez az időszak, sosem lettem volna ilyen ember. Tudok létezni önállóan. És azt is tudom, hogy tudnék olyan gyerekeknek segíteni, akik hasonlókat éltek át. Sajátélmény nélkül valószínűleg csak üres közhelyeket puffogtatnék majd, szakemberként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése