Életjel

Hetek óta nem voltam képes összehozni egy normális bejegyzést. Jó ideig a vizsgaidőszak volt az oka, de jelentem, minden vizsgámat letudtam, valahogy mégsem tudtam rászánni magam arra, hogy billentyűzetet ragadjak és leírjam, mi történt velem az utóbbi időben.

Mintha ezer éve lett volna, hogy veszekedtünk Piktorral. Így utólag elárulom, hogy arról szólt a dolog, hogy Ábel lába megsérült, és meg kellett műteni, a Magas szülők viszont elutaztak azon a hétvégén, így Piktor közölte, hogy nem tud ott lenni a bulimon. Persze, csalódott voltam, de most mit lehet csinálni, ez senkinek sem hiányzott, és mondtam, hogy akkor találjunk egy másik időpontot, amikor kettesben iszunk az egészségemre, tekintetbe véve azt is, hogy neki csütörtök délután haza kell mennie, a bulim pedig aznap este lett volna. Nagyon nem lehetett vele tárgyalni, képtelen volt normális választ adni, erre én közöltem vele, hogy nem fogok könyörögni, ha szükségét érzi, hogy személyesen is felköszöntsön, akkor tudja, hol talál. Szó szót követett, 2 napig nem is beszéltünk, csak a vizsgán futottunk össze, ott mosolygott, köszönt, de egyetlen szót sem váltottunk, mert én jóval hamarabb beadtam lapomat, aztán siettem a pályaudvarra, hogy elérjem a távolságimat, de nem tudtam megállni, hogy ne dobjak neki egy üzenetet facen, így este már beszélgettünk is egy kicsit, nyilván egyikünk részéről sem volt annyira véresen komoly ez az egész, csak mindketten baromi stresszesek voltunk, és egymáson vezettük le a feszkót.

Szóval Piktorral minden rendbe jött, jókat beszélgettünk vizsgák után, vagy facen, ha éppen úgy alakult, és kínosan ügyeltem arra, hogy ne hozzam szóba szülinapomat, beletörődve abba, hogy nem teljesül a kívánságom, hogy mindenki ott legyen, aki fontos a pécsi életemben. Az utolsó vizsgám előtt kb. 1 órával olvastam, hogy Ria nem tud itt lenni, mert bukott két vizsgán is, így muszáj volt belehúznia. Mondjuk úgy, ez betette a kaput, és ott pityeregtem, és csak azt hajtogattam, hogy meg fogok bukni, mert teljesen üres volt a fejem, és már a végkimerülés határán egyensúlyozva majdnem elaludtam a laptop felett (de azért összehoztam egy négyest a full kifejtős vizsgán - tudom, mindenki megmondta, csak én nem hittem el, hogy menni fog).  Este beszélgettünk erről Piktorral, és elmondtam mindenféle hátsó szándék nélkül, hogy mennyire szomorú vagyok, amiért így alakulnak a dolgok a szülinapommal kapcsolatban. Csak írt egy :(-t, de nem is igen tudta mivel kommentálni a dolgokat. Ő nem olyan...

Később Meske felvetette, hogy nem biztos, hogy vissza tud jönni, mondtam, hogy nyugodtan maradjon otthon tanulni, már úgyis mindegy, Vikivel iszunk majd mindenki helyett. Így sikerült az ötfős bulit 2 főre redukálni, és már totál beletörődtem, Vikivel megbeszéltük, hogy felmászunk a Tettyére, és oda készül nekem még egy meglepetéssel, amire biztos nem számítok, de nagyon fogok neki örülni. Calvin Harris-t ugyan nem tudta megígérni nekem, aki szerinte gyanúsan hasonlít Piktorra, szerintem ha nagyon bele akarjuk magyarázni, akkor inkább Ábelre. De már megint nem arról beszélek, amiről szerettem volna...

Tudomásom szerint Piktornak csütörtökön délután kellett hazamennie, de azt mondta, majd még szól, ha ráér aznap, mert el szerettem volna tőle búcsúzni.

El kellett csalnom otthonról Vikit, hogy elő tudjanak a lakótársai készülni a bulira, amivel az előrehozott szülinapjukat ünnepelték. Már hat óra volt, amikor még mindig ott ücsörögtünk az elhagyatott benzinkútnál, és vártam, hogy írjanak a lányok, hogy hazaengedhetem. Aztán rám írt Piktor.

P: szia
L: Szia
P: mikor kezdődik a banzáj?
L: Nem lesz banzáj
P: nem? miért?
L: Mert senki nem lesz itt. Vikivel iszunk,aztán kb. ennyi

P: hol és mikor?

L: Miért?

P: mert azt mondtad, meg akarod nézni a képem

Nagyjából az első kérdésnél elkezdtem pattogni Vikinek, hogy mit kérdezget, ha egyszer anélkül hazament, hogy akár egyetlen szóval is elköszönt volna tőlem. És különben is, már nagyjából sírtam, mielőtt megkaptam az üzenetet, mert nagyot csalódtam benne... Ha ki akar lépni az életemből, legalább ne így tette volna. Járt nekem egy búcsú, egy igazi rendes, ölelős, könnyezős, vagy amit akartok. Viki viszont azt hajtogatta, hogy biztos hogy itt maradt, biztos hogy itt maradt... és nyugodtan legyek vele, ő holnap is itt lesz, de Piktortól most tudok elbúcsúzni.

Nem bírtam pötyögni a telefonon, úgy remegett a kezem, így miután Vikivel elváltunk a házuk előtt, felhívtam. Álmos volt a hangja, ha nem az imént beszéltem volna vele, azt hittem volna, hogy felébresztettem. Igazából egyetlen kérdésre akartam sürgősen választ kapni: 

TE ITT VAGY?

Igen.

Alig hallottam, mert a 6-os mellett elég nagy a zaj, főleg, ha az embert készülnek elütni, mert miért ne kaphatna zöldet egyszerre a gyalogos és az átkelőt keresztező kanyarodó sáv... btw I <3 telezöld.

Mondtam, hogy lassan hazaesem, szóval nagyjából fél óra múlva ráérek már, de inkább 1 órát beszéltünk meg, tuti ami tuti. Hazafelé azt hajtogattam, hogy ki fogom nyírni, ki fogom nyírni... De negyed óra könnyed séta után kicsit lehiggadtam, rohantam fel a negyedikre, csapzottan, lihegve fakadtam ki a lakótársamnak, hogy ezt az embert tényleg ki fogom nyírni, de ő csak mosolygott, mert tudta, hogy amint meglátom Piktort, minden rossz érzés el fog párologni.

Bevágódtam a zuhany alá, hogy lemossam magamról az egész napos rohanás okozta izzadságot, gyors smink, aztán beleugrottam egy sortba és az új menta zöld csőtoppomba. Nem bántam, hogy csak fél 8-ra jött, mert így tudtam pihenni egy kicsit és betoltam kettőt a maradék túrós palacsintából, amit még ebédre készítettem, csak éppen mire végeztem a főzéssel, elment az étvágyam.

Zakatoló szívvel nyitottam ajtót...

Imádom, ahogy nyújtózkodnom kell, amikor meg akarom ölelni. Szeretem magam kicsinek érezni, és ő azon kevesek közé tartozik, akik mellett ez megadatik nekem. Egy ideje azt éreztem, hogy már nem vagyok neki elég fontos. Talán sosem voltam... Aztán bebizonyította, hogy mégis oda szokott figyelni arra, amit mondok vagy teszek. Hozott nekem két málnás sört, mert tudja, hogy csak az ízesítettet bírom meginni, ezen belül pedig a málnás Radler a kedvencem. Hatalmas piros pont. De a Haribo-ra hogy emlékezett ő, a hatalmas gumicukor-gyűlölő... Csak nevetett, aztán koccintottunk a körtepálinkámmal és betelepedtünk az ágyamra.

- Milyen bizarr szexjátékokat játszol, hogy már megint teli vagy kék-zöld foltokkal? - szólalt meg a lábaimra mutatva.

- Nem akarod tudni... Ha tudnád, hogy milyen durvák tudnak lenni ezek a könyvek...!

- Értem, szóval azokkal szoktak csapkodni - nevetett.

- Persze, nem mondtam még, hogy mennyire szeretem a szadomazo-t?

Rátalált a hangjára velem szemben, így volt részem némi szekálásban aznap este, én viszont a csiki-pontjára találtam rá, amit hiába kerestem egész addigi ismeretségünk során. Némi "úgysem mered" kellett hozzá, hogy viszonozza, de tegyük hozzá, hogy én sokkal érzékenyebb vagyok, mint ő, így esett meg, hogy ráfordultam a kezére, hogy hagyja már abba.

- Rossz ötlet volt... - vigyorgott, aztán folytatta, de mire visszafordultam a hátamra, abbahagyta, a felsőm pedig... szépen lecsúszott. Szerencsésen megúsztam a villantást, ugyan csak néhány milliméter választott el tőle.

- Fordulj el! - szóltam rá vigyorogva, amíg a helyére igazítottam, ő pedig készségesen engedelmeskedett, addig nem is mert visszafordulni, amíg nem szóltam, hogy lehet. Vicces volt látni, hogy képes vagyok zavarba hozni.

Nem emlékszem, hogy került megint szóba Mr. Casanova és a pocsék csók...

- Emlékszel, mutattam neked.  Az a magas, strici-szerű Barbie fiú.... (nem, nem akarok beszélni róla)

.

.

.

- Jó, onnan lehet megismerni, hogy magas...

- Ennyiből én is lehetnék - nézett rám komolyan.

Nem tudom, hogy mi volt az erősebb benne, a kíváncsiság vagy a féltékenység, de végül meg kellett mutatnom neki Facebookon. Haha...

Zenét hallgattunk, és felfedeztük, hogy roppant eltérő zenei ízlésünk ellenére van egy közös kedvencünk, ami

nekem nem igazán nosztalgia, mert én még meg sem születtem, amikor kijött ez a szám, ő viszont már 7 éves volt. Viszont emlékszik valaki a Blog27-re? Egy kis emlékeztető...

Egyetlen szám van, amit ha unatkozom, vagy csak elkalandozik a figyelmem, elkezdek dobolni valamin, ami általában vagy az asztal, vagy a combom, Piktor viszont egyedüliként az elmúlt majdnem 10 évben próbálta megfejteni, mi ez, így került szóba az egész. Csak mérsékelten estem hanyatt a megdöbbenéstől, amikor kiderült, hogy ismeri őket, annál is inkább, mert én voltam ötödikes tinilányka, amikor népszerűségük csúcsán voltak, ő meg már végzős gimnazista szamár.

Ugrás

Ugrás

Ugrás

Jelentősebb fejleménynek tekinthető, hogy elértem, hogy megmutassa a hátán lévő tetoválást, amihez nyilván vetkőznie kellett. Ennél a pontnál a barátnőim a fejüket verik a falba, hogy miért nem történik köztünk soha semmi, én viszont csak mosolygok rajtuk, ahogy mindig. Azért, mert barátok vagyunk, és még ha több is van néha a levegőben, az nem jelenti azt, hogy bármelyikünk is hajlandó lenne lépni, vagy hogy részemről beleférnek az extrák.

- Csinálj valami őrültséget a nyáron - súgta a fülembe, amikor hajnali 1-kor ott álltunk ölelkezve az előszobában.

Én csak hitetlenkedve néztem rá, és nevettem, aztán szokás szerint megint rám jött a menetrendszerű szófosás. Mindig ez történik, amikor elbúcsúzunk. De ezúttal viszonylag rövidre zárta, amikor egy gyengéd puszit nyomott az arcomra, amit részéről még egy, részemről pedig kettő követett.

- Majd úgyis beszélünk - mosolygott. - És ha visszajövök szeptemberben, és akkor személyesen is találkozunk.

Erre az utolsó mondatára nem emlékszem rendesen. Akkor csak annyi ragadt meg, hogy vissza fog jönni, és ennyi... De történtek dolgok. Nem részletezem, de négy tárgya nem lett meg, ami azt jelenti, hogy legszerényebb számításaim szerint is két félévet fog csúszni, ami esetében azért baromira nem mindegy, tekintve, hogy fizetősön van, és mivel neki ez már a második diplomája lesz, azon is marad. 

Lassan egy éve ismerem. Nem mondom, hogy úgy mint a tenyeremet, mert szerintem még Ábel sem tud rajta mindig kiigazodni. Amikor beszéltünk erről februárban, azt mondta, ez volt élete egyik legjobb éve, és imád itt lenni velünk, de néha azt érzi, hogy nem kéne itt lennie.

És most jutottam el oda, hogy tudom, nem fog visszajönni. Legalábbis én ezt mondogatom magamnak minden egyes nap, mert tudom, hogy teljesen összetörnék, ha az ellenkezőjét hinném egész nyáron, aztán szembesülnék az igazsággal szeptember elején. 

Azt mondják, az első nagy szerelemre örökké emlékszik az ember. És tudom, hogy nem lesz olyan, hogy ne emlékezzem Piktorra. De arra is készen állok, hogy örökre búcsút intsek neki. Mert ha tényleg itt hagyja az egyetemet, nem akarok azon erőlködni, hogy kicsikarjak egy-egy találkozót. Vagy ha nem is erről szólna, de belepusztulnék, ha azt kéne várnom, mikor láthatom legközelebb.

Régen voltam olyan jól most. Készen állok arra is, hogy megpróbáljam valaki mással. De amíg Ő Ő, addig kinek van bármi esélye nálam?