Sok aspektusból szemléltem már mindazt, ami köztem és Piktor közt történt. Próbáltam racionalizálni, elnyomni magamban a fájdalmat, bőgni mint egy szamár, analizálni... Mindent, míg végül egy olyan megállapítást tettem, ami alapjaiban tér el a korábbiaktól.
Hiányzik.
De nem úgy, mint a srác, akibe beleszeretettem. Nem az a valaki, aki ott volt velem... azokon az estéken. Hanem a barátom, akire számíthattam, akire az életemet is hajlandó lettem volna rábízni... az az ember, aki mindig ott volt, amikor szükségem volt. Amikor kiakadtam, és már csak zokogni tudtam, mert egyszerűen nem találtam más megküzdési módot a problémáimra. Együtt nevettünk, és annyira jól elvoltunk! Még ha csak egyszerűen ültünk is valahol, és csak beszélgettünk. Mellette mindig biztonságban éreztem magam, még ha gyakran a falra másztam is tőle. Mert tudtam, hogy fontos vagyok, és szinte bármire hajlandó lenne értem.
Ha rajtam múlik, sosem tudta volna meg, hogy szerelmes vagyok belé. Oka volt annak, hogy nem árultam el, és tudom, hogy én döntöttem helyesen. Most pedig bármit megtennék azért, hogy visszakapjam. Hogy legalább hasonlítson a mostani kapcsolatunk a régire. Mert néha úgy érzem, hogy nem bírok megbirkózni a veszteséggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése